ÄME

November megint. Úgy tűnik ez igazán az életgondjaim meleg ágya. No akkor vázoljuk is fel a történetet ...

Volt egy kis gond a barátnőmmel. Pontosan most nem tudom mikor, nem olvastam vissza, de le van írva, egy éve ez időtájt volt. S bizony azóta eltelt egy egész év. S mondhatni jól éreztem magam, de a tisztaság kedvéért inkább úgy fogalmaznék hogy nem miatta éreztem rosszul magam, legalábbis egy ideig.

Az események után nagyon nehéz volt egy ideig, viszont utána kialakultak a dolgok és olyan erősnek gondoltam a kapcsolatunkat mint még soha sem. Eljött  nyár és a távolság miatt, mert ilyenkor máshol lakok, azt hittem nem fogunk együtt lenni olyan sokat. Tévedtem. Szinte nem telt el úgy egy egész hét hogy ne találkoztunk volna, de elég gyakori volt az is hogy mindennap. Nagyon sokat voltunk együtt és szerintem sok mindent is csináltunk. Egy szóval tartalmasan telt, nem éreztem magam rosszul semmi miatt, nem volt teher, csak ő meg én és eszméletlen jó volt. Aztán augusztusba átléptük az 1 éves küszöböt és boldog voltam. Végre volt valami amivel kapcsolatban éreztem hogy ennyi idő után kamatoztatta magát a belefektetett munka, mert volt egy nagyon klassz csajom. Azóta viszont csak lefelé íveltek a gondok.

Egyre furábban viselkedett velem. Folyton feszült volt, fura, hol csendes és rideg, hol pedig inkább "elmebeteg". Állandóan hisztizett s mindig volt valami baja. Alig lehetett kezelni, persze próbálkoztam. Bebizonyosodott hogy nem ment.

Volt egy problémám, ami habár csekélynek tűnik, egy év után igen csak zavaró. Képtelen volt normálisan kommunikálni (és viselkedni), a szüleim/rokonaim társaságában, akik ezt magukra vették és nekem ez nagyon nem tetszett. Elején még türelmes voltam, sőt szerintem úgy eleve türelmes voltam mert csak 14 hónap után álltam a talpamra, de neki még mindig nem ment és nem értettem miért. Ez és a többi probléma együttese arra sarkalt hogy válasz út elé állítsam, vagy erőt vesz magán, vagy mehet. Ez történt pont most hétvégén. Három napra jött. Első nap még láttam hogy próbálkozik, habár még így is elég undorító volt néhány gesztus (pl. vacsoránál és szinte mindig mindenhol állandóan, ahol valakim ott van, hosszú percekig nézi a földet és nem csinál semmit, ignorálja a külvilágot, ignorál mindenkit). Majd másnap jött csak meg igazán a hideg zuhany.

Hiszti hogy neki miért el kell eljönnie velem nagymamámhoz (mindenszentekkor), neki nincs kedve. Egész végig úgy viselkedik ott mint valami zombi, hazajövünk, láthatóan kivirul. Majd gyerekesen birkózunk, nagyon elvan, majd hirtelen egyik percben, mert nem kapcsoltam el egy filmet a tv-n amit nagyon utál, jön a totál bekattanás.

Hideg arc, érzelemkimutatás nulla, kegyetlenség és pofátlansági szint a tetőfokon. Már nem is emlékszem hogy adta elő magát, de lényeg hogy szakítani akar (Ő akar szakítani? All right!). Mert túl sok elvárást fektetek elé, mert nagy terveim vannak vele s neki ez sok. Mert szeretne kurválkodni (Nem így mondta persze, de lényeg ez), Meg mert sosem hallgatom végig (Ez persze tipikusan az a helyzet, hogy mi a baj? SEMMI!) és a többi béna kifogás ami hazugság, vagy csak rosszul látja. Aztán meg az hogy hiányzik neki az az ember akivel "megcsalt", nem akar vele összejönni, lehet nem is szereti, csak szeretne vele beszélgetni (mert persze eltiltottam tőle a történtek függvényében, mivel mindennap találkoznak sajnos, de ez a része ezidáig 100%-os biztossággal be volt tartva).

Érzelmi vasútra én is felültem, még akkor éjjel sírtam és könyörögtem neki hogy ne, előtte próbáltam vele megbeszélni, de hajthatatlan volt. Másnap már majd csak nem teljesen beletörődve keltem vele. Hol ellöktem, hol szeretgettem vagy éppen lelkileg terrorizáltam, esetleg vigasztaltam. Végül megmondtam neki hogy kap két hetet végig gondolni ezt a szánalmas gyáva féreg hozzáállását és gondolatait, illetve amennyiben nem nyúl hozzá ahhoz az emberhez, illetve nem csal meg, abban az a esetben ha bocsánatért esedezve visszajön, akkor ebben a két hétben azt csinál amit akar, s visszafogadom.

S hogy miért megyek bele ebbe? Első sorba nem azért mert szeretem. Az már csak ilyen nagyon utólagos dolog, mert már ezek után nem érdekel. Egyrészt megértem, bár így se találom egyáltalán jogosnak a dolgot. Másrészt és ez a lényeg ... Én (és ő is) rohadt sok időt, munkát, pénzt belefektettünk ebbe a párkapcsolatba. Nem fogom eldobni mind ezt egy ilyen indokolatlan baromság miatt, egy olyan világtalan személy miatt s egy idióta lány miatt. Plusz a családját is nagyon megszerettem, illetve itthon már mindenkinek bemutattam, francnak sincs kedve magyarázkodni. S csak ezután jön az hogy mert persze én szeretem és nagyon nem akarok totál egyedül maradni, mert sajna csak ő van nekem.

Aztán amin elgondolkoztam az az hogy mikor mondta hogy szakítani akar, megint úgy próbáltam lebeszélni, hogy én hibáztam, tudom hogy túl szigorú voltam és miegymás, ami igaz is, na és akkor? Én próbálok rajta változtatni, hibák mindig lesznek, de a törekvésem megvan. S ez alapon hogy ő meg nem  is teszi, mi jogon kéri ki magának, mi jogon mer így viselkedni az után hogy miken mentem végig keresztül vele. Szóval végül arra jutottam hogy ha menni akar menjen. Biztos nem lesz több lehetősége, biztos nem fogok én könyörögni s tovább alázni magam, ő a hibás nem én. Kérjen ő bocsánatot vagy takarodjon az életemből örökre. Fölényes vagyok? Neked már bizonyítottam valamit.

Nem tudom ... az elmúlt 14 hónapban úgy gondolom, hogy mindig ott voltam (és majd csak nem én voltam az aki) ha kellett, rohant hozzá, támogatta. Szerintem nem érzi hogy így tényleg elfog veszíteni, és soha többet nem leszek a világában. Vagy lehet hogy tényleg úgy átvert ezidáig, hogy ő ennek kicsit sem érzi a súlyát.