ÄME

Rég volt. Azért néha elgondolkodom azon, hogy mennyire jó ötlet-e ez a blog. Ide írom le minden szánalmam, gyengeségem, bárki elolvashatja, megtalálhatja. Úgysem érdekel senkit. Igazából csak megint nem érzem jól magam, illetve volt annyi történés, amin újfent elgondolkodtam.

Kezdjük veled. Csalódást keltő az egész. Mindenesetre annyira jó volt, hogy sikeresen, hamar és könnyen leromboltad az illúziód ami még élt bennem, így már nem is volt nehéz a továbblépés. Ami most van, az borzalmas minden tekintetben. Külsőleg, belsőleg. Ne haragudj, nem szeretlek bántani, de ez az igazság. Egyébként meg te sem vagy épp kedves velem, sőt, szerintem sokkal bántalmazóbb jellem vagy nálam. Amíg a kis felszíni világodban élsz, addig nagyon jól előtudod adni a kis aranyos sebesült lány szerepet, de amint egy kicsit is komfortosabban mozogsz valamiféle kapcsolatban, máris is kijön az a destruktív, arrogáns, szadista éned. Igen, túlzok! Sajna szebben nem tudom leírni, nem is akarom. Nem vagy te rossz ember, de már jó sem. Csalódás.

Az egyetlen ember akivel mostanság beszéltem, megorrolt rám. Azt hiszem. Fura egyébként, mert a mi "barátságunkat" az jellemezte, hogy mintha én valami segítségre szoruló bajba jutott lennék, ő meg folyamatosan adná az instrukciókat arra, hogy hogyan oldjam meg az életem. Egy ideig ez jól is működött, egyfajta kölcsönös elfogadottság jegyében, hiszen hagytam teret annak, hogy a "vezető" érzete meglegyen. Nem ez sérti a büszkeségem, ő meg a nagy jótevő képében el viselte a hülyeségeim, persze miután nyugtázta, hogy hülyeségek. Ez egész sokáig működött, s ha nem dimenzionáljuk túl, már-már tökéletes is volt, persze csak a felelősségi körén belül. Messze nem az a kapcsolat volt, amire én vágytam. Viszont az volt a gond, hogy olyanokat is próbált belém beszélni, amit már oly sokan megtettek, ami miatt pszichológushoz kellett járnom - többek között -, s azért ezt már nem annyira nézem jó szemmel. S ahogy haladt az idő, s újra megkaptam ezen vádakat annak ellenére, hogy én többször tájékoztattam, hogy ezen szálakat engedjük el .... nos, nem engedett. Így a végére szembeszálltam a megalomániával, s vége. Talán megsértődött? Nem tudom. Az illető idősebb nálam, egy kész felnőtt, két gyerekes apuka, gyerekek többnyire nála. A feleségétől - ha egyáltalán házasok voltak - elvált. Ezt a "traumát", olyképp dolgozta fel, hogy mindenki hülye, kivéve ő. Na már most, amikor egy ilyen személy találkozik egy olyan emberrel, akit nem képes elnyomni, s azért habár alapjába véve nekem nem problémám, ha alá kell rendelődnöm, vannak dolgok, melyek kapcsán kemény dió vagyok. Hát nem bírt velem, bár őszintén itt már határozottan nem gondolom, hogy bármi rosszat tettem volna. Elfogadtam a nézetét, nem akartam ráerőltetni semmit, nem kértem tőle többet, csak hogy ne mondjon meg nem olyan dolgokat, amiket tudom, hogy nem igazak, amikről szakemberrel is beszéltem. Nyilván az emberek falakat építenek, hogy ne nézzenek szembe önmagukkal. Mivel elég hangos, karakán, így nyilván nem sokan tartanak tükröt elé, illetve azért többnyire sebesültekkel veszi körbe magát - akár csak én -, így gyengék közül kimagaslani nem nagy érdem. Nem bírta, így most nem ír. Bennem nincs harag, nem is értem igazából. Kicsit az általa felépített magasztos erős képet gyalázza meg ezzel a viselkedéssel. Ő nem látja.

A másik leányzó, ő, kit már nagyon régóta ismerek, s akiről azt gondolom - gondoltam? -, hogy én tettem tönkre. Nos miután megint nem annyira éreztem jól magam, így szokásos elgyengült időszakomban felkeresem múltam téves foltjait, mert ha más nem is, de egy mélyenszántó gyenge, szánalmas érzelmi vonal összekapcsol minket, ami miatt azért éreznek annyi késztetést magukban ezen elveszett lelkek, hogy ilyenkor emberszámba vegyenek engem. Ilyen amikor beteg emberek szövetkeznek. Mi derült ki? A tanulatlan paraszt bunkó fajtája, egy korombeli vállalkozóval van együtt. Sokkal sikeresebb nálam a barátja, miközben a csaj belőlem undort vált ki. S mégis többet kap, mint ami jár neki. A poén az egészben, hogy elképesztően elcseszett a kapcsolatuk. A lány kb. - s most tényleg - egy pszichopata tüneteit produkálja, legalábbis a tekintetben, hogy nem igazán érez érzelmeket, ezt én is látom rajta, de nem az én képzeletem szülte ezt a következtetést ezúttal, ezt ő maga mondta. Undorodik az emberi kontaktustól - hahó, ismerős? -, illetve a kommunikációja, a hanglejtése, a szemlélete is robotszerű. Simán racionalizál mindent, egysíkú, rideg hanglejtés. Emellé még meddő is. Verdikt tehát, hogy együtt van, életszínvonalat tekintve egy főnyeremény férfival, akivel egy éve nem szex-el. A férfi tisztában van a problémáival, illetve, hogyha bár a lány valamiféle köteléket mégis érez, nem igazán érez szerelmet felé. S a srác mégis befogadja, nem csalja meg, segít neki vállalkozást indítani. A lánynak még csak diplomája sincs, s máris többet keres vele mint én. Pedig én sokkal okosabb vagyok, ő kifejezetten buta, nulla érzelmi intelligenciával, egy roncs, s mégis. Mikor új sok idő után, újfent találkoztunk s nem jött a szokásos konfliktus már csupán a találka mikéntjének megvitatásában... nos én eléggé meglepődtem a fent leírtak tapasztalása miatt, ő pedig, öhm, feltöltődött általam, s konstatálta, hogy bizony vannak rajta kívül is emberek, akik e sötét sérült világban jártasak. Jól esett neki némi megértés. Persze ez a pozitív beütés nem igazán tartott sokáig. Még eme euforikus pillanatban, mivel pont aktuális volt egy esküvőn való szereplésem - amiről még szintén beszélek -, meghívtam, mert ha mással nem is, de a dekoratív képével némileg eltudom hallgattatni az engem becsmérlő hangokat, akik minden bizonnyal azt gondolják, hogy meleg vagyok, avagy még mindig szűz. Köszönöm rokonság! Szóval elhívtam kísérőnek, de őszintén már ekkor mélyen belül tudtam, hogy hibát követek el, ami később menetrendszerűen be is bizonyosodott. Ezen első örömteli találkozás és az esküvő napja között közel két hónap volt, előre tisztáztuk a dátumot. A időszak közben, mivel eléggé otthonosan mozog a felszíni világban, vállalkozó barátja révén pedig az elegáns öltözködés területén, így megkértem segítsen nekem venni ruhákat az esküvőre. Már ezen kiruccanás kapcsán kezdett erőteljesen kiéleződni önmagamat szokásos mód szívató késztetésem. Az egész úgy kezdődött, hogy kifejezett óvatossággal kértem meg, nehogy véletlenül is gyönge lelkét felszántsam érdes modorommal, amire valljuk be hajlamos vagyok. Egész jól is ment, úgyhogy a végén gondoltam, annyit megengedek magamnak, hogy egy rövid mondatban megkérem, ne késsen - ugyanis szokása. Ezt nyilvánvalóan szóvá is tette, s kezdődött minden menetrendszerűen. Az az igazság, hogy teljes értetlenséggel állok az előtt, hogy ilyenkor mi a fenén háborodik fel ezen a kérésen valaki, aki kivétel nélkül rendszeresen késik. Ő mérges rám, mert nekem külön fel kell hívnom erre a figyelmét, mert egyébként ő kelme nem óhajtja tartani a megbeszélteket? Ne szaladjunk még ennyire előre! Igazából ezt is hamar lezártam, s ő sem forszírozta tovább, de a teljesség igénye miatt azért megjegyeztem neki - továbbra is óvatosan -, hogy nehogy már még ő szóljon meg. Talán eddigre már mindannyian sejtjük, hogy mi történt. Az adott napon hamarabb végeztem a munkával, így jeleztem neki korábban is találkozhatunk. Továbbá lényeges információ, hogy kb. három órát számoltam a vásárlásra, ugyanis utána találkozóm volt, s én nem kések szinte soha. Jött a viszontválasz, hogy hamarabb semmiképp sem jó, de a megbeszélt időpontban találkozunk. A megbeszélt időpont előtt jön a "teljesen váratlan" üzenet, miszerint késni fog. Ekkor még csak minimálisan idegesítettem fel magam. Mondtam, hogy rendben van, addig lemegyek, felhívom anyámat, legalább sétálok negyed órát. Hát a negyed órából bő egy óra lett. Elképesztően mérges voltam, mert mélyenszántó pofátlanságnak tartom, hogy valaki egy órát késik azok után, hogy még meg is kérem - szépen -, hogy ne késsen, amire egyébként még fel is húzta a szemöldökét, majd mégis volt képe egy órát váratni. Ebben még az is felettébb ironikus, hogy ennek a lánynak vannak elméletileg "önértékelési zavarai", s basszam meg magam, meg is érteném egyébként, ha nem lenne kurvára ellentétbe vele az effajta mocskos pofátlanság. Na de nyeltem egy kurva nagyot, igazán nem akkorát, amivel minden lecsúszott volna, így egy egymondatos megjegyzés mégis csak elhagyta a számat, de semmi csúnyára nem kell gondolni, tényleg észben tartottam, hogy fogjam vissza magam. A vásárlás eztán egyébként teljesen rendben volt. Sokat segített, meg is dicsértem, mert ugyebár ezt is fejben kell tartani, hogy dicsérjem meg, mert különben én a negatív folyton kritikus fasz vagyok - hmmm, mintha ismerős volna.

Viszont még eme kellemes vásárlás során is volt egy kis incidens, ami nem maradhatott következmények nélkül. Gondoltam tök menő lenne, ha összeöltöznénk, a színeket annyira nem bírom, s ha a fekete vagy a világos között kell dönteni, akkor mivel mindenki sötét, jó magam meg fény vagyok, így legyünk világos szürkék/fehérek. Nem, nem, ezt nem lehet, hiszen fehérben lenni egy nőnek egy esküvőn, az illetlenség - késni nem -, hiszen a fehér az a menyasszony ruhája. Na már most, én nem sejtettem - hogyan is sejthettem volna! -, hogy valakinél ez egy törékeny pont, egy kibaszott ruha színe. Így merészeltem azt a borzalmas erkölcstelen embertelen iciri-piciri hozzám szokásos kifakadást megejteni, mely szerint kurva nagy gondok vannak azzal a nővel, aki az esküvőjén, ahol éppen készül elkötelezni magát élete szerelme mellett, szerettei meghitt körében, egy életpont során azzal foglalkozik, hogy más nőkön, milyen f**kin' színű a ruha. A pláne az egészben még, hogy a bejegyzés elején említett barátom, ebben a "kényes" témában, megengedte magának - az én értékítéletem szerint szintén pofátlan dolgot -, hogy még mellé is állt, mivel, hogy szerinte én ekképpen azt közlöm a drága sebesült leányzónkkal, hogy én semmibe veszem a problémáját. Ez egyébként még egy kurva kedves nézőpont is lenne, szép gondolat mentén a kis esetlen őzgida mellé állni, csak hát kurvára hiteltelen, mert az őzgida egy igazi bunkó pofátlan önző utolsó paraszt, aki kurvára el van merülve a saját lelki sebeinek fájdalmában, de azok nyalogatása közepette baszik ő mindenkire és mindenre. Egy éve élősködik egy férfin, aki annyira beteg, hogy egy meddő hülye picsát szeressen, s cserébe ő mit is ad? Haszonélvezetet? Élvezi a férfi szolgáltatásait. S kedves derék barátom, mily gondoskodó vagy, miután évekig néztem, ahogy a környezetünkben fölényesen szólogatsz be mindenkinek kényed kedved szerint, szarsz te másra, de máris milyen empatikus lettél, hiszen amint valaki szembe száll veled, ott már lényegtelen az igazság! A lényeg a győzelmed, s amennyiben velem állsz szembe, úgy lényeg, hogy kiderüljön én tévedek! Rengeteg dolog van, amely annyira kikezdhetetlen, hogy fölösleges megkérdőjelezni, mert csak nevetség tárgyává teszed magad. S az, hogy kurvára gond van azon nőszeméllyel, aki esküvel készül épp biztosítani jövőjét szíve választottja mellett, a boldogság és szeretet felhőjében azzal foglalkozik, hogy más emberi lényeken, milyen kibaszott színű a ruha!

Egyébként ez a dolog nem kavart akkora nagy port, mint ahogy TÚLZÓAN leírom, bár miért túlzás ez, ha láthatóan én ilyen érzelmi fokon élem meg? Szóval a valóság annyi volt a finom hölggyel kapcsolatban, hogy egy óvatlan pillanatban én elejtettem eme véleményemet, bár ezt csak úgy kiközöltem a publikumnak, annyira nem igazán volt számomra érzékeny pont, nem is különösebben érdekel, ha valakit ez zavar, csak ne akarja nekem megmagyarázni. Majd mikor leírtam egy általam ártatlannak vélt pillanatban, akkor a következő kedves szavak jöttek szembe velem: "Istenem, te rohadt mérgező nyomorék. Ki van a faszom az olyanokkal, akik azzal jönnek, hogy én vagyok a hisztis és nem az, aki bazdmeg ennyire nincs tekintettel. Szarom én le magasról, ha eljön fehérben baszódjon meg!".

Na de egyébként miután ott hagytam, hogy a roham csillapodjon, talán napokkal később újfent próbáltam finoman megközelíteni, úgyhogy kedves szavakkal kerestem, hogy legalább addig legyen valami értékelhető kapcsolat közöttünk, míg elviszem az esküvőre. Eközben már nagyon úgy voltam vele, hogy inkább nevessen ki mindenki, s nem viszem el miután bejelentettem, hogy jön velem valaki, inkább mintsem hogy vele legyek. Úgyhogy tömören kommunikáltam vele, s próbáltam annyira kedves és figyelmes lenni, amennyire csak lehet. Mivel a múltkori késése miatt nem tudtuk megvenni az összes ruhát, így kértem, hogy jöjjön el újra velem megvenni a maradékot, leginkább azért is, mert ő volt képben az outfitemmel. Amikor elhívtam újra úgy három héttel az esküvő előtt, közölte, hogy ő most elmegy két hétre, úgyhogy nem igazán jó neki, de két hét múlva pénteken hazajön, és szombaton simán eltudunk menni, ami pontosan egy héttel van az esküvő előtt. Nem annyira szeretem az utolsó pillanatra hagyni a dolgokat, de megint csak nagy levegőt vettem, felidéztem volt párom gondolatait, s azt mondtam, hmmm végül is semmi baj nem lesz, ha egy héttel előtte vesszük meg. Simán menni fog, úgyhogy minden rendben. A két hetes kiruccanása közepe fele újra ráírtam kedvesen, s érdeklődtem, hogy akkor tutira jó lesz-e a megbeszélt időpont. Ő is normálisan válaszolt, pár szót még váltottunk és hagytam is, beszűkítve az újonnani robbanások lehetőségének esélyét. Eljött az ominózus péntek, nem írt hogy hazaért. Majd jött a szombat, eléggé későn keltem, már azon voltam, hogy mondom is halasszuk el vasárnapra, de úgy voltam vele, megvárom fog-e keresni. Délután egy körül lehetett, mikor még mindig nem írt semmit, úgyhogy érdeklődtem, hogy mi van egy "Na, akkor?" kezdetű kemény kérdéssel. Később kettő órakor visszafogottan annyit közöltem, "Nem tudom megint mi történt". Igazából fölösleges tovább forszírozni, nyilván nem válaszolt, másnap sem, később sem, hétfő-kedden azt mondtam, nem érdekel, meg tudom oldani egyedül és meg is oldottam. Szerdán tájékoztattam unokatestvérem, hogy mégis egyedül megyek, s annyira boldog voltam és felszabadult, hogy nem is járt a eszemben, hogy a többiek fejében valószínűleg átvillan majd egy a szánalmamról szóló villanás, több nem, mert annyira azért nem érdeklem őket. Majd csütörtökön írt, s csupán annyi történt, hogy épp rossz kedvében volt, ezért nem írt. Lehet megmakacsolta volna még magát és eljött volna velem, de mondtam, hogy "Tökmindegy már", s léptem is tovább.

Az esküvőre eleinte ráfeszültem, hiszen utálom az ilyeneket s az idővel ez egyre súlyosabb sajna. Ahogy egyre inkább zárkózom el a világtól úgy lesz minden ilyen egyre és egyre rémisztőbb. Viszont, ahogy közeledtünk a naphoz, ismét csak volt kedvesem gondolatvilágát tettem magamévá, mint ahogy azt oly sokszor teszem hasonló helyzetekben, s ellazultam. Gondoltam lesz majd ami lesz. Olyan tekintetben egész oké volt, hogy kint voltunk a szőlősben, nem volt templomi esküvő, nem volt vonulás, s eléggé lazán fogták fel a dolgokat. Kábé össze-vissza volt megszervezve az egész, már-már túlontúl érvényesült a "leszarom" felfogás, de ez engem annyira nem zavart őszintén. Eltelt, nagyon unatkoztam, de azért ezen esemény kapcsán is megfogant pár gondolat bennem. Talán kezdeném azzal, hogy az unokatestvérem felőli rész, melynek ugyebár én is részese vagyok, a hozta hírhedten örök prosztó család a formáját - nyilván nem én, s nem is a szüleim. A szertartásig, a kajáig ugye viszonylag konszolidáltan folytak az események, de aztán jött a zene. Egyébként már itt is volt egy kis méregtől teli áskálódás, a vőlegény apjának volt és jelenlegi párja között, de ez annyira nem érdekes az én szemszögemből. Szokásos családi perpatvar. Szánalmas. Na szóval visszatérve a többiekre, amint megérkezett a zene, hát mit ne mondja, felfedték foguk fehérjét. Elkezdődött a tánc! Az egyik csaj úgy rázta magát, mintha az várná, hogy az összes jelenlévő férfi ott rögtön dugja meg, a másik négy gyerekes anyuka folyamat bugyivillantása sem maradhatott el, ahogy mezítláb mászkált már-már össze-vissza a földön örömteli mámorában. Na már most az előbb említett hölgy elhozta az új barátját, a csajnak egyébként aki anyu pici kislánya, már volt egy abortusza, amit a korábbi párja tudta nélkül csinált, akit ezek után ott is hagyott, fél évvel kb. az esküvő után. Azon is ott voltam egyébként. Nem mellesleg ez a csodalány olyan értelmes volt, hogy mindenféle racionalitást mellőzve otthagyta az egyetemet, mikor már csak egy éve volt hátra, azóta pedig mindenes. Takarítónő, manikűrős, s nyilván azok táborát erősíti, akik már-már többre tartják az állatokat, mint az embereket. Na szóval ezen kedves ártatlan kicsi lányka, egy cigány megjelenésű, igénytelen tetoválásokkal teletűzdelt szakadt farmeres fazonnal jött el, aki igen hamar "túltolta". Ezt bevezetőnek egy egészen érdekes táncolással vezette fel, mely során nagyon magabiztosan táncolt magának, látványosan buzis mozdulatokkal. Kifejezetten nevetséges látvány volt. Eztán egy ideig nem is foglalkoztam a performansszal, nem annyira szórakoztat már az efféle alja megnyilvánulás, úgyhogy csak tovább folytattam az unatkozást. Később viszont midőn meguntam az egyedül való sétálgatást, visszatértem a táncparkett mellé és helyet foglaltam. Hamarost arra lettem figyelmes, hogy kedves pajtásunk erőteljesen beszélget a pincérnővel, kinek arckifejezésén megjelent azon árulkodó érzés, mikor egy olyan étek kerül elénk, amit nem igazán akarunk megenni. Ez tovább fokozódott olyképp, hogy a pincérnő akármit is csinált, a csávó továbbra is az aurájába nyújtózkodott, még akkor is, mikor leguggolt a hölgy. Alakult a sztori. Gondoltam magamban, hogy majd mit fog gondolni a "párja", hiszen neki is itt kell lennie valahol, s akár csak Beetlejuice, meg is jelent. Azt hittem valami nagy balhé lesz majd, de ekkor még csak szolidan mutatkozott meg a várva várt konfliktus. A lány odament hozzá, s valamit a fülébe súgott. Ezután a srác megfordította a csípőjénél fogva, kicsatolta az övét, majd párszor rácsapott a fenekére. Természetesen ott mindenki előtt, de kötve hiszem, hogy rajtam kívül sokaknak feltűnt volna. Azt feltételeztem, hogy hamar elintézték a dolgot - bár nem teljesen értettem ezt a rituálét -, de azért ennyivel nem volt még vége. Csakhogy rövidre fogjam, hisz oly sokszor túl hosszúra eresztem a dolgokat, ezt követte egy órákon át folyó sírás, hol ennek, hol annak a nyakában, persze félig-meddig részegen. A srác meg még ennél is képes volt lejjebb adni, a végére már annyira berúgott, hogy rendesen megijedtem mikor feltűnt és össze-vissza járkált, hadonászott, akár csak egy zombi, morgott magában teljes önkívületi állapotában. Igazából csak a telefonját kereste a sötétben a fűben szerencsétlen.

Újra és újra felmerül bennem a kérdés, hogy mi a fasz van? Ez az elmés létkérdés az esküvőn is felütötte fejét. A szüleimnek is szegeztem a esemény után újra, elképedve, hogy most valóban velem van-e baj? Tudom, hogy nem én vagyok a legizgalmasabb személy a világon, de bassza meg, kurvára nem vagyok annyira unalmas azért. Másfelől, oké, legyek unalmas! De bassza meg, esély sincs rá, hogy kiderüljön. Megjelentem ezen a szaron, amihez az ég világon semmi kedvem nem volt, de azt mondtam, adok neki egy esélyt, adok egy esélyt a külső hangoknak. Tessék, bizonyítsátok be, hogy tévedek, bár bebizonyítanátok, de nem teszitek! Ehelyett mi volt? Megérkezem, köszönök mindenkinek illedelmesen, nekem is köszönnek. Jól van. Később olyan emberek érkeznek, akikkel régen sok időt töltöttem együtt, a "fontos" emberekhez - s ez alatt arra kell gondolni, akik valamiképp szociális rangjuk alapján számítanak - oda mennek jó pofizni, de nekem már csak a véletlen egymás mellett elhaladás során jut egy fejbillentés, hogy "csá bazdmeg, látom te is létezel". Én nem arra vágyom, hogy én legyek mindennek a közepe, de ez azért mégis csak több a soknál. Velem van-e a baj, ha oda megyek egy társasághoz, s teljesen ignorál? Semmit nem tudnak rólam, semmit nem csinálok, odaállok, végighallgatom, mosolygok, még csak az sem derül ki, hogy mennyire karót nyelt fasz vagyok. Sztoriznak valami olyan történetről, amihez esélyem sincs hozzászólni, meg most kezdjek el én is töményen tolakodni, hogy figyelmbe vegyenek? Komolyan velem van a baj? A társaság egyik fele a menyasszony részéről, a másik a vőlegény feléről, a kettő között hidat senki sem biztosított. Ennek nem úgy kéne kinézni, hogy a vőlegény, aki az unokatestvérem, oda visz teszem azt a munkatársaihoz, akikkel ugye egy szektorban dolgozunk, s bemutat nekik, hogy ez itt xy, beszéljetek bazd meg! Na de komolyan, én gondolom rosszul? S az egész esküvő alatt akad egy-két ember akivel normálisan tudtam kommunikálni, nyilván rajtuk is éreztem, hogy kurvára nem velem szeretnének leginkább társalogni, hiszen én szociális tekintetben egy senki vagyok, egyébként fizetésben, életszínvonalban, értelemben felérek hozzájuk, avagy túlszárnyalom őket, de ez nyilvánvalóan egy cseppet sem számít. Ami azt illeti kurvára frusztráló.

Belőlem sugárzik, hogy szarfej vagyok, vagy mi van? Egyébként nem is vagyok, csak vannak határaim, vagy ha már rendelkezem határokkal, akkor a korosztályomnál elvágtam magam? Ugye írtam korábban, hogy a csaj késett a vásárlásról, így már nem volt idő mindent megvenni, ugyanis nekem utána programom volt. Nos a programom a kollégáimmal való találkozás volt. Nem sokkal azelőtt hívtam el, hogy menjünk már dumáljunk kettesbe, mert ugye én nem annyira szeretem a tömeget. El is mentünk, dumáltunk is jó sokat, 4-6 órát, már nem emlékszem, de valahol ekörül lehetett. Semmi extra nem volt, megittunk 2-3 pohár sört és teljesen jól eldumáltunk, feleszméltem arra is, hogy lelkületben némileg hasonlítunk, ámbár sokszor úgy tűnik ő teljesen más. Felbuzdulva, hogy ilyen jó sikerült a találkozás egy emberi lénnyel és képesek voltunk kölcsönösen elfogadni egymást, még ha nem is értettünk mindenben egyet, jó élmény volt. Gondoltam ismételjük meg újra, de ezúttal akkor hogy fokozatosan haladjunk, elhívhatnánk a harmadik kollégánk is, aki szintén korosztályunkbeli. Ettől egy nagyon minimálisan mélyen belül tartottam, ugyanis ezen kollégám eléggé kettős természet. Egyszerre tűnik zárkózottnak s féktelennek, de eme kettősségéről még később talán említek pár szót. Tehát elhívtuk. Mi viszonylag korán érkeztünk meg, amit kedves barátom meg is jegyzet. Nagyságrendileg két órával később megérkezett a harmadik kolléga, de természetesen nem jöhetett meglepetés nélkül, így el kellett hozni az egyik igazán jó barátját, aki szintén kollégánk volt, csak nemrégiben lelépett egy másik céghez. Ezzel egyébként nem is lenne baj, de ezt utálom. Amikor leszervezek valakivel egy találkozót, akkor nyilván azt szeretném, ha arról szólna, hogy én találkozom mással/másokkal, nem pedig, hogy az legyen - ami megjegyzem, kurvára gyakran van -, hogy elhívok valakit, s ő elhív másokat, az ő haverjait, s így máris a találkozónkból lesz az, hogy ők találkoznak, s ha gondolom megtisztelve érezhetem magam, hogyha én is ott lehetek ezredik keréknek. Szerencsére ez a szenárió egy gyengédebb verziója volt ezen mezei bunkóságnak, de azért megjegyeztem. Na szóval egész jót beszélgettünk, aktívan részese voltam a dolgoknak, bár még így is néha éreztem, hogy vannak olyan emlékeik hármuknak egymásról melyeknek én nem voltam része, de nem körülöttem forog a világ, így annyira nem ütött szíven. Szóval tök jól haladtak a dolgok, egészen amíg el nem érkeztünk az általam elképzelt este végéhez. Eddigre én már vizet ittam, mert a harmadik sör után - ha gáz, ha nem - éreztem, hogy nekem ez már nem jó, úgyhogy én egyes egyedül nyomattam a vizet. Ők még ittak 3-4 pohár sört, majd elmentünk csócszózni, ahol a kétes érzelmivilágú srácnak már muszáj volt ordibálnia és csapkodnia, borítgatnia az asztalt, amire ugye az egész bár felfigyelt, többek között a csapos is, de végeztünk mielőtt még szóltak volna. Aztán elérkezve az este vége felé, a kis cimborámnak, aki alapvetően normális is hasonló lelkületű mint én, már előjött az alkohol hatására az agresszív énje, úgyhogy a bulinak és a vandálkodásnak nem vethettünk véget, a barátnője csajos nyaraláson van, úgyhogy nézzünk fel hozzá, tömjünk egy füves vízipipát és tépjünk be! Ezen remek ötletnek természetesen csak úgy indulhattunk neki, hogy a jó kereső fiatalemberek az asztaltól felállva kötelezően el kellett hogy vigyék a poharakat, mert a lopás bűnének örömével érezhetik, hogy élhetnek. A történetet tömören lezárva, felmentünk hozzájuk, betéptek mint az állat, az ötletgazda olyannyira, hogy már félig-meddig bad tripje volt, a másik srác titokban kidobta a taccsot én meg 3000 Ft-ért taxizhattam haza.

Eztán annyira nem viseltem már túl jól a magányt, hogy elkezdtem(?) állandóan játszani. Két okból kifolyólag szoktam játszani. Azért, mert szeretnék játszani. Ilyenkor is tudok ám nagyon sokat játszani. A másik, pedig amikor az ég világon semmihez nincs kedvem és kell valami elfoglaltság, ami mellett telik az idő ÉS nem igényel semmi energiát a részemről, hiszen fáradt vagyok állandóan. Ez milliószor gyakoribb - jegyzem meg. Gondoltam, akkor ezen sokszor értelmetlen tevékenységemet csinálhatnám némileg szociális keretek között, hiszen régen olyan széleskörű közösség része voltam a gaming világban, ha most nem is vágyom ilyesmire, hiszen ezen közönség azóta rengeteget változott ... de miért is ne játszhatnék valakivel? Szóval "feladtam egy hirdetést", amire írtak is páran. A legtöbbel nem sikerült felvenni a kontaktot, egy idő után nem válaszoltak, de volt egy - na jó, kettő - személy akivel sikerült játszani. Elég hamar átváltottunk egy másik kommunikációs csatornára, ahol tudtunk beszélgetni. Igazából érdekelt milyen ember, mert játékosok között is vannak, akikkel nem szívesen játszok, jelesül akik végig siránkozzák és káromkodják az egészet. Néha én is hisztizek, de azért mindennek van határa. A bemelegítő kérdésekből hosszú társalgás kerekedett, ami nem miattam volt. Az az én szívesen beszélgettem, de a srác is úgy adta magát az egészhez. Viszont nagyon hamar kiderült, hogy teljesen véletlenül, ámde igen különböző módon tekintünk a világra. Rengetegszer futottunk nézeteltérésekbe, de mivel nekem immáron nem az volt a célom, hogy legjobb barátot találjak személyében, csak társaságban akartam eltölteni egy kis időt, így ráhagytam ezen dolgokat, ő pedig eleve személyisége jelleméből adódóan láthatóan kerülte a konfliktust, mint ahogy azt teszik oly sokan. Ezután még játszottunk egyet, amit végig dumáltunk, kb. vagy négyszer mondta el, hogy ő már menne aludni, mire nagyon későn elköszöntünk, de itt sem én tartottam fel, hanem beszélt és akkor már én is beszéltem. Másnap jött az üzenet, hogy hagyjuk ezt a közös játék dolgot, mert látszik, hogy teljesen különbözünk... Értitek, már játszani sem lehet, ha én önmagam vagyok, pedig nem bántam vele se csúnyán, se bunkón, nem voltak megjegyzéseim, az nagyon egy olyan állapotom volt, hogy elengedtem mindent, de a véleményem azért csak elmondom én is, de nem támadtam az övét, csak mint ő az övét én megosztottam az enyémet, s miért ne játszhatna két különböző nézetű ember? Aztán volt még egy srác, akivel játszottunk, ő nem csinált ilyet, nem is volt gond, a végén mondta, hogy tetszett neki, máskor is játszhatnánk, majd sose keresett többet. Igaz én sem, s lehet ha írnék neki, akkor játszhatnánk.

Már eléggé terjedelmes ezen bejegyzés, viszont ennek ellenére még mindig nem tudom sajna befejezni, úgyhogy a mostani "átok szériám" folytatódott és a számomra legérzékenyebb dolgok kezdtek rosszabbodni. Az egészségem. Az egész kezdődött egy erőteljes pánik rohammal. Fel is kellett hívnom az éj közepén anyám, hiszen már egyik se veled se nélküled, barát, barátnő, ex semmilyen kapcsolatra nem igazán van szükségem, mert már azok is csak lehúznak lelkileg, teljesen mindegy mit csinálok, hogy viselkedem. Szóval gondoltam ezentúl habár anyám nem igazán örül neki, de az lesz mindenkinek a legegyszerűbb, ha őket terhelem az életemmel. Mégis csak a szüleim. Fel is hívtam, nem volt ebből semmi gond, hozzá szokott már ő ahhoz, hogy nekem sajnos vannak ilyen problémáim. Beszélgettünk, éreztem, hogy szokás szerint nyugszom meg, úgyhogy elköszöntünk és lefeküdtem aludni. Bár befejezhetném itt, de ahogy próbáltam aludni, újra és újra rám tört hullámokban a halál. Egy ideig próbáltam elviselni, de úgy két óra elteltével, már az addiginál is egyre rosszabbá kezdett válni az egész, kezdett erőteljes légszomjam lenni, olyan volt, mintha olykor-olykor kupán vágnának és megszédültem, a kép is hangyásodott. Nincs mit tenni, fel kellett hívnom újra anyám. Olyan hajnali kettő, fél három körül lehetett, ötleteltünk, mit is tudnánk csinálni most velem. Kórházba nem igazán volt kedvem menni, mert bevisznek, ki tudja meddig tartanak ott, aztán úgysem találnak semmit, de szenvedhetek ott hajnalban. Itthon csak tea volt, csináltam is egy bögrével, de nem segített. Végül találtam egy szem gyógyszert a táskámban, ami vagy nyugtató volt, vagy altató, de nem tudtam. Nem mertem bevenni, mert ugye tudjuk jól, ezek nem olyan "vicces" gyógyszerek. Viszont csak-csak nem múlt a halál érzete, így végül megfogant bennem az ötlet, hogy felhívom az ügyeletet, megkérdezem, bevehetem-e ezt a gyógyszert. Előtte sikerült kideríteni, hogy altató, fel is hívtam, hogy mennyire lenne nekem rossz, ha ebben a szituációban én bevenném ezt a szem altatót. Erre a kedves diszpécser közölte, hogy bevehetem, de ez nem annyira fogja megoldani a problémát, jobb lenne ha besétálnék az ügyeletre, ott majd adnak egy frontint és majd később akkor elmegyek pszichiáterhez. Ezt egy egész jó kompromisszumnak találtam, úgyhogy meg is néztem hol az ügyelet. Nem volt olyan messze, de közel sem, így végül úgy döntöttem, hogy autóval fogok menni. A kocsiba azért beraktam anyámat is kihangosítva, hogy legyen némi lelki védvonalam, de mit ne mondjak, nem olyan jó érzés úgy vezetni, hogy közben érzed a halál lihegését a nyakadon - amiről persze tudom, hogy csak érzet, de sejtem megértitek, hogy nem kellemes. Na meg is érkeztem, lófráltam egy kicsit, mire kiderült, hogy rossz helyre vitt a GPS, úgyhogy kicsit mégis sétálnom kellett, de végül csak megtaláltam az ügyeletet. Bekopogtam, egy szokásosan morcos néni nyitott ajtót, akinek amint elmondtam a problémám, s mi itt létem okát, rögtön nyugtaként egy "idióták" megjegyzéssel szolgált. Szerinte ezzel a problémával nem kellett volna beküldeniük, de ha már ott voltam egye fene meglesnek. Rövidre zárva ezt a részt, megvizsgáltak, volt EKG, az orvos kérdezett mindent, nem igazán akarta érteni, hogy ez nekem micsoda, régóta van, ki voltam már vizsgálva mindennel, ő mondott mindent is, ami ezt okozhatja. Szóval végül is az volt a diagnózis, hogy ez a dolog bármi miatt lehet. Nagyszerű, köszönöm, megkaphatnám a frontint? Aztán nagy duzzogva a morcos néni adott egy FÉL szemet, nem kicsit ellenezte, aminek többször is hangot adott, hogy fiatalok ilyen borzalmatos gyógyszereket szedjenek, de 120 volt a pulzusom amikor megérkeztem és folyamatosan az összeesés határán voltam. Értem én, hogy nem tetszik neki, de mégis mi a fészkes fenét csináljak? Végül megkaptam, hazamentem, bevettem s lefeküdtem. Másnapra szabadnap.

Sajna utána sem lett sokkal jobb, a rossz érzet megmaradt, még 1-2 nappal később is rám jött megint, s jelenleg úgy állunk, hogy az éjjeli napi egy száll cigim nem szívhatom el, mert az váltja ki valamilyen oknál fogva, de egész nap érzem, hogy akcióra készen vár bennem ez a dolog. S ha ezen a ponton nem lett volna elég bajom, akkor még a rémálom ezután is képes volt szintet lépni. Kiütések jelentek meg rajtam. A karjaimon, a hasamon. Teljesen random, egyik napról a másikra. Neten semmit nem találok, hasonló kiütésekről sehol sincs kép. Kiütést sok minden okozhat, de így még csak találgatni sincs esélyem. Emellé ha a tükörbe nézek, olyan sápadt vagyok, mintha már félig a sírban lennék. Fiatalság! A héten megpróbálok elmenni valakihez, mert már egy hete nem múlnak. Sőt, olyan mintha rosszabb lenne, de ilyenkor ahogy kicsit elkap a téboly, már azt sem tudom mi az ami volt előtte is, s mi az ami csak utána jelent meg, úgyhogy nem annyira akarok magabiztosan megállapításokat tenni, csak annyit tudok mondani, hogy egy szar az egész amit megint nem értek, s egyre csak siklok lefelé.