ÄME

Erre vártál! Sok időnek kellett eltelnie, de most eljött a pillanat, uralhatod, szolgál téged s meghunyászkodik akaratod előtt. A tied, vedd el! Miért ennyire gyötrelmes számomra az írás? Leütni pár billentyűt nem túl fáradalmas tevékenység, míg is kínozza testem a gondolat, mikor magam papírra akarom vetni. Lehet nem szeretek papíron lenni.

A hétvége igen csak izgalmas volt, most valami új dolog történt. Megint egy kaland, bár nem is olyan rég veséztük ki előző kalandunkat, de mi utazók vagyunk, a világ felfedezői, éltetnek minket eme rejtelmeket rejtő, burjánzó újdonságok. Vágyik rá hogy fényünkkel tápláljuk és úgy gondoltam, most kicsit megetetem. Tévedtem. Sokak számára ez ismeretlen lehet ha rólam van szó, de most rólad. Bár a történet nem veled kezdődik, hanem mással. Már is milyen szövevényes. Azt hittem, hogy majd jót tesz nekem egy kis szórakozás, hogy szomjazom valami életre, valami létre, egy kis húsra, mellé vérre. Ott vagyok, rajtam egy másik lány, de csak a múltam érzem, a traumám, újra fuldoklom.

Már mikor megérkeztem, akkor azon gondolkodtam, hogy nem, nem, nem. A másnapnak egyenesen örültem, ami felelőtlen mocskosság volt részemről az ártatlan lénnyel szemben, de mással nem kínálhattam. Bűntudat. Most visszakapom? A sorsom? Most megtapasztalom azt a bizonyos és rejtélyes - ne feledjék mit mondtam - másik nézőpontot. Mi több a nézőpontot, nem csak a pozícióját, de az állapotát és nem is csak egyszerre egyet, hanem rögvest kettőt. A kettő különböző és különbözik, de miért állnak össze mégis nekem? Ártanak maguknak és ártanak nekem. Egy kis levegőt!

A jó tét lélek, simogatja szívem minden ártatlan természetéből fakadó erőteljes, de erőltetetlen bájával. Utamon kísér, elvezet a célomhoz, iránytűm és közben pátyolgat. Azt hiszem meg kell állnom ... Megálltam. Kínoz restségem, de igyekszem küzdeni ellene, felvenni a harcot, kikényszeríteni magamból minden eszményem közelítve a megértéshez. Elérem vajon, vagy csak konvergálok, mint valami gyönyörűségesen írott matematikai függvény. Nem erről kéne vélekednem. Úgy képzeld el kérlek, mint egy szárnya törött madarat, kit megfosztottak egyediségétől. Vitathatatlanul röpképtelen, nem szép lelkünknek elénk tárakozó látványa ezen vergődő lénynek. Azt mondod nem akarod. Rendben! Takarjuk le ezt a dobozt egy fekete kendővel. A probléma megoldja. Nem akarod, így már nem látod. Csak mind eközben a madarunk él és szenved. Csak nem látjuk. Nem letakarni kell, hanem segíteni kell. Ez az egyetlen megoldás ami lelkünket patyolat fehér ágyába képes fektetni, így megnyugvást biztosítva számára, s mind ezt úgy, hogy megmentünk! Érted a különbséget? Persze, rossz segíteni neki, energiánkba kerül és elménk összpontosításába, ami a kialakult borzasztó helyzetben is a rosszalló gondolatok ellenére is irányít minket, végig kísérve segítő kezeinket a gondozásban. S elég idő elteltével a madár újra képes röpülni, s szabad.

Szerelem és barátság, egyik sem létezik. Számomra már minden oly súlytalan, majd később. Mindenről később hisz napolnom kell magam, másképp napom hogyan lopom? Mint valami gyermek, csak szabadon határtalan játszom, átugrom a gátakat, ha éppen nem építek egyet. Aztán persze idővel a patak elmossa. Ha túl absztrakt vagyok, akkor ugyan, hogyan érthetnéd amiről beszélek? Pontosan tudom mit gondolsz. Mind a valósat, s mind a hazugságaid. Sok van egyébként. Tényleg borzasztóan egyszerű. Tedd meg, vétkezz! Én pedig majd végig nézem, s ha szerencséd van, addigra még figyelmem egy része tied. Ígérem, nem fogom letakarni. Végig nézem, megélem minden percét, mind annak a fájdalomnak, amit majd végig kell néznem tévedésed kapcsán. Engem még tudod jól, ő is befolyásol. Tudod jól, én ennél sokkal magasztosabb vagyok. Tudod jól, én még fiatal vagyok. Tudod jól, nekem nincs mitől félnem, mert nekem a jó csak idő kérdése, sorsszerűségéből tevődik össze bágyadt állapotom. Dohány szag! Dohány szag és kaszinók, bárok. Bourbon és skotch, pezsgő, habzó hangulat. Férfiak és nők, elegánsan. Almost blue. Amikor a tekintély, mint olyan még létezett. Elgyengültünk... Eddig azt hittem én erős vagyok, én nyögöm az életet, tudod az én problémám egyedi, pont az enyém, megacéloz karakán szenvedésem, férfiassága pedig majd magával ragad titeket, téged. S így is lett. Becsaptalak. Tudod a kulcs, az, hogy mindig mindent távolabbról. Ha részletre vagy kíváncsi, nagyítóként szolgáljon koncentrációd. Előtte viszont muszáj távolodnunk, mert különben fojtogató közelségünkkel öljük meg mind azt, mit szeretni szeretnénk.

Ez most rólad szól, s neki itt helye nincs.