Újra elkezdett gyötörni, hogy nincs válasz. Nem soká már két éve, hogy valami véget ért, két éve, hogy elkezdődött valami más. Azóta nagyon sok minden történt. Sokkal több dolog, mint arra valaha számítottam volna. S milyen szépen is hangzik ez. Így arra számíthatnánk, hogy nem is olyan rossz dolog az, ami történt velem. Igazából tényleg nem olyan rossz. Semmi rendkívüli nincs benne, egy teljesen átlagos, teljesen hétköznapi eseményről volt szó. Elvesztettem valakit, elvesztettem valamit magamból, és nem bírtam feldolgozni. Igazából még ma sem tudom feldolgozni. A vicces az egészben, hogy még mai napig elgondolkodok azon, hogy mit csináltam rosszul. Talán nem is az zavar már, hogy így megbántott, hanem, hogy a vívódásomnak van-e értelme vagy nincs. Hogy a semmiért kínzom magam, vagy valamit nem veszek észre.

Nagyon sok minden történt velem, mégsem értékelem igazán. Soha nem látszódtam még ennyire a csúcson mint most, s habár állandóan van valami nyűgöm, hol fizikai fájdalmaim, hol lelki problémáim, egyre több terhet élvezek, s még így is haladok. Viszont nekem ez üres. Üres, mert tudom, hogy hazugság. Mikor azt éreztetik veled, hogy túl vagy valamin amin nem, és hogy olyan vagy, mint amilyen igazából még nem vagy. Mikor azt hallod mindenhonnan és mindenkitől, hogy szárnyalsz, hogy jó vagy, majd amikor egy pillanatra kilépsz a valóságba, újabb pofon jön. Hazamész, s mintha senki nem akarná észre venni, csak te. Semmiségnek hangzik, igaz?

Emellett persze te érzed, hogy nincs minden rendben. Erre jön a támogatás, hogy nincs semmi baj, hogy csak bebeszéled magadnak. Elmesélik, hogy ők ennél már sokkal rosszabbat is átéltek gond nélkül, holott igazából nem is sejtik, hogy min megyek keresztül. Még csak követni sem volnának képesek. Érzékeny vagyok. Közben mindenki arról próbál meggyőzni, hogy lenézek, hogy eltiprok és basáskodom. Mikor két évvel ezelőttre gondolok vissza, akkor pontosan ezen hangok nyomasztanak. Akkoriban bőszen meséltem mindenkinek, hogy egész biztos vagyok benne, hogy jól érezte magát, hogy vidám volt. Viszont nem hagy nyugodni a kétely, hogy talán nem így volt. Hogy láncra kötöttem, elnyomtam, megfojtottam, eltiportam. Ámbár itt fejembe ötlik csak-csak, hogy oly borzasztó volna ez, ha mellette őszinte szeretettel adóztam? A védelem nem jár elzárással, vagy valami ilyesmivel?

Nemrég újra ezen válaszokat követeltem. Egyik éjjel félálmomban úgy emlékszem pompásan imitáltam ezen válaszokat. Kár, hogy nem emlékszem rájuk, de valamelyest kielégülést okoztam, pedig úgy sejtem, azok is épp oly semmit mondóak voltak, mint amire valaha is számíthatok. Nyugtathatna a tudat, hogy mostanában minden bizonnyal elérte első "jutalma", amiért ilyen volt, de egyrészt ezt nem tudhatom biztosan, másfelől pedig nem érezném jobban magam. Attól, hogy neki rosszabb, nekem nem lesz jobb, hisz pont azt akartam, hogy neki jó legyen.

S hogy miért nem lépünk tovább, miért születik két év után is blog erről, miért nem írok másról? Mert nincs hova tovább lépni. Csak ez van. Tényleg zavart és zavar. Zavar, hogy velem ez megtörténhetett. Nem csak róla van szó, hanem mindenről ami ott történt. Újabb ködös utalás. Maradjunk annyiban, hogy egy városról van szó. Úgy mentem oda mint egy gyermek, úgy örültem neki, mint csillogó szemű kis lurkó. Igazából gyerek is voltam. Előtte annyit hülyéskedtem, nagyon sokat. Talán én voltam ilyen tekintetben egy társaság szíve lelke. Pont azért szóltak meg, mert túl sokat hülyéskedek. Állandóan mosolyogtam, nevettem, baromkodtam. Ebből a mosolygás hiányzik. Valami tényleg hátra maradt belőlem. Megváltoztam, miután hazajöttem onnan, miután megtörtént ez a sorsfordító esemény, megváltoztam. A laza srácból én lettem a szigorú, a mosolygósból ki soha nem nevet. A vidámból a szomorú. S ezt nem én vettem észre, hanem a nagymamám. Gyakran zavaró, hogy a múltban ragad, de ezúttal igaza volt.

Ha erről beszélek, akkor sírok, ha nem beszélek róla, akkor hazudok. Aki nem ért meg, aszerint őrült vagyok, aki megért, szintén nem tud válaszolni, így vívódom szüntelen, és úgy érzem, hogy beleőrülök. Ha sajnáltatom magam nem lesz jobb, de nincs mit tehetnék, ne sírjak, de nincs mit tehetnék, így hát mégis mit csináljak? Ha valaki megért, akkor hazudik, mert ezt megérteni nem lehet, ha pedig nem, akkor mindegy mit mond, úgy sem ért.

Próbáltam hallgatni, tükörbe nézni, próbálom itt nem ismételni magam, s nem elmondani amit már ezerszer elmondtam, mert az mindenki utálta. Még ő is. Nem írom le többször, hogy mennyire gáz, hogy erről írok, mert ha tetszik, ha nem, nem vagyok túl rajta, bizonyos értelemben. Azért teszem ezt hozzá, mert ha lenne hova lépnem, lehet túl lennék. Lehet azért nincs senki ki hasonlóan érezne, mert volt hova lépni. Beszéltem erről emberekkel, írtam is erről. Habár akkor is ködösen, amit most próbálok mellőzni. Beszéltem egy ismerősömmel, akinek családja van, aki felnőtt, aki nő. S beszéltem egy pszichológussal, mert van egy pszichológusom. Mindkét személlyel sokat beszélgettünk a problémáimról, s igazából már el is mondtam, hogy mire jutottunk. Van amikor, sőt mi több gyakran nem értenek egyet a nézetemmel.

Mi az én nézetem?
Erkölcs? Morál? Talán valami olyan, amit még én magam sem tudok tartani. Erről majd később. Az én nézetem, valami elemi tisztaságot foglal magában, igazából gondolom sokat merít a keresztény vallásból, bár sosem voltam vallásos. Keverve egy kis Nietzschével, másokkal és magammal. Nehéz lenne egy szimpla szabályrendszerbe sűríteni, így azt nem is próbálom meg, inkább csak elmondom mire gondolok. Hazudni rossz. A hazugság illúzió, az illúzió rossz. Menekülni rossz. Hárítani rossz. Másnak ártani rossz. Panaszkodni rossz. Erről gondolom volt kedvesem mesélhetne egyet s mást. Tudd, tanultam belőle és igyekszem. Talán te is úgy érezted, hogy igyekeztél. Talán igazad volt. Gyengének lenni rossz. Habár nem bűn. Úgy gondolom egyszerűen, hogy semmi sincs ingyen. Igazából nem új megfejtés az, amiről beszélek, ezer neve van, karma, sors, mint mondottam már, erkölcs. Valahol mind ugyanerről szól, csak nem ezoterikusan közelítem meg ezt, hanem egy nagyon érzékeny rendszerként. Ahol mindenből következik minden. Nem azért történik a rosszakkal rossz, mert Isten vagy mert én lesújtok rájuk haragommal, hanem mert azok a védjegyek, jellemvonások, amik rossz emberré teszik a rossz embert efelé irányulnak. A hazug magának is hazudik, magát is átveri. Aki menekül, az előbb utóbb nem tud hova. Aki másnak árt, az magának árt. A panasz téged is öl. Persze sokszor úgy fest, hogy ezek a dolgok nem történnek meg az elkövetővel, de csak mert igazán jól rejtegetik. A színészet ma már egész biztos nem hiányszakma. Mindenki akar valahova tartozni, s úgy félnek, hogy hozzám hasonlóan egyedül maradnak, hogy bármire hajlandók. Bármikor bármit képesek eljátszani, csak hogy ne érezzék mit én érzek. Őszintén ... én aki évek óta ezzel daccol, valahol megértem félelmüket, megértem miért teszik mit tesznek. Az egyetlen dolog, ami miatt kicsit különb vagyok, az a fegyelem. S ami miatt fegyelmezett vagyok ily nagy fájdalmak mellett is, az a figyelem. Tisztán látszik. Egyszerűen minden tett következményekkel jár. Az egész olyan mint a gyógyszerek. Az adott bajra összpontosul, de mellette roncsol. S ezen jellemvonások sokkal apróbb gesztusokból is levetíthetők. Aki kis dolgokban hazudik, az nagyobbakban is, aki csal, az árt másnak is, aki titkol az menekül. Ha felelőtlen vagy, akkor nem csak a cuccaid hagyod el, de később is csábításba esel. Mert hazudni, titkolni, csalni, ártani könnyebb. Könnyebb azt mondani, hogy van pénzem, mint pénzt szerezni. Anyának könnyebb nem mondani semmit, ahelyett, hogy elmondanám, hogy összetörtem az autót. Konfliktust kezelni nehezebb, mint kihátrálni belőle. Számomra ezek a dolgok annyira magától értetődőek, de ideje lenne észrevennem, hogy másoknak nem. Pedig megborzongok, ha abba kell belegondolnom, hogy pont ÉN képviselek valami tisztaságot, pedig így van. S engem ezért nem szeretnek. Nem szeretnek, mert nem hazudok. Nem szeretnek, mert nem játszom el, hogy jól érzem magam. Nem szeretnek, mert nem teszek úgy, mintha rendben lenne egy olyan dolog, ami alapvetően rossz. 

Hát valami ilyesmi lenne az én nézetem. Sejtem most sem a legkiforrottabb a megfogalmazásom. Valamikor majd biztos neki tudok futni. Igazából egy korábbi bejegyzésemben, ahol leírtam, hogy én ki vagyok, ott tökéletesen felsejlik. Ott igazán érezni és látni miről beszélek. Kanyarodjunk vissza. Nem értették és nem értik. Viszont e két ember is, mely közül az egyik hosszú évek óta emberek lelkével és gondolkodásával foglalkozik, sem tud meggyőzni. Állítása szerint én sem győzöm meg őt, viszont egy idő után nem vitatja amit mondok. Hiszen az esetében van időm kifejteni. Őszintén nem tudom, hogy azért nem vitatja-e, mert valóban nem tudja, vagy mert már ő is unja. Viszont a kedves barátom, kivel oly sokat vitázunk. Ő is végighallgat és egy idő után, ezúttal már igazat is ad. Végre valaki. Habár kettő közül nyilvánvalóan az egyik nem is állhat közel hozzám, a másik pedig nem tud, mint ahogy közel mellettem sokáig senki nem képes maradni, viszont intellektuálisan, illetve emberileg kettejükre nézek fel a leginkább és kettejük szavára adok a leginkább. Itt megjegyezném, hogy két nőről van szó.  Az is egészen bizonyos, hogy akik sokszor vádolnak, csekélyebb képességekkel megáldott emberek e két hölgynél.

A napokban igazán szomorúan érzem magam. Egyre gyakrabban érzek egyfajta kilátástalanságot. Habár valamilyen szinten egészen biztos depressziós vagyok, de a szó szoros értelmében még nem vagyok depressziós, hisz ki az, az kiutat nem lát. Én eddig láttam, s még most is látok, de a gyakori elsötétedés nem jó jel és fogalmam sincs mit tehetnék. Próbálok haladni és tenni amit kell, viszont attól, hogy hazudnak nekem, attól, hogy hazudni próbálok magamnak, ez az érzés jön. Remekül szemlélteti a rossz jellemek következményét is példám. Nem tudok már hova menekülni, nem tudok már mit hazudni, s ha nem foglalkozom vele, akkor ez vár rám.

Nem rég amikor egy izgalmas utazásról jöttem haza, épp naplemente volt. Ilyen gyönyörű naplementét még életemben nem láttam. Tudom sablonos, de melegség érintette meg szívem, s oly régóta újra éreztem egy pillanatot, egy pillanatot, amikor boldog vagyok. Furcsa, hogy e két ellentétes érzés egyszer mozgolódik. Sajna jön a tél. Újra fázok, s egyszerre érzem egy régi jó barát melegségét, és a sötétséget. Viszont átvészelem.