ÄME

Meg kell, hogy mondjam, őszintén nem örültem, mikor a doktor nő azt kérte tőlem, amit én tőle. Egy értékelést, egy összegzést. Másfelől viszont, talán jobb is lesz így. Egy számára fel nem vázolt történetben írta rólam, egy számomra teljesen ismeretlen ember, aki mindössze alaposan megfigyelte egy tevékenységem színhelyét, így a jelenlévők között engem is és megjegyezte, hogy sután fejezem ki magam. Ezt nem most kapom meg először, igaz nem ebben a formában. Egy kicsit már engem is zavar. A problémámmal szembesülök ilyenkor, máskor is, de ilyenkor konkrétan rávilágítanak. Középiskolába volt egy informatika tanárom, nem feltétlen volt az a nagyon kedvelhető figura, a legtöbben azt gondolták, hogy szimplán idióta, nekem mégis egészen más véleményem volt személyéről. Már akkoriban is analizáltam? Egy-egy feladatot borzasztóan lassan fogott fel, s míg az előző tanárunk játszi könnyedséggel bökte rá mindegyikre azonnal a megoldást, neki valahogy ez nem ment, bár kétségkívül látszott, hogy nem a tudás hiánya okozta a problémát. Kicsit úgy érzem sokszor, hogy annyi minden van a fejemben, olyan gyorsan áramlanak a gondolatok, egyszerűen ezeregy részletre kell odafigyelni nap mint nap. Ha már egy emberrel találkozom, akkor egyszerű mivoltában elveszettnek érezhetem magam, s általában nem csak annyiból áll egy nap, hogy mindössze egy emberrel találkozom. Ugyanígy adódik a probléma a beszélgetésnél is. Ez volt az első dolog, amivel Nietzsche magához ragadott a filozófiai mélységeibe, mikor felhívta a figyelmem a gondolatok és a nyelv ezáltal a kifejezés, mind készség fontosságának a számot tevésére. Szoros kapocs ez a valóság és az ideális világ között. Azért nem szeretek írni, mert ilyenkor lassítani kényszerülök elmém folyását, ami nem egy egyszerű feladat, mindazonáltal ezen apró áramlatok alapos értelmezése, mindenképp megfontolandó. Remélem nem vész kárba fáradságom.

Kicsit csalok, mivel nem az elmúlt tíz alkalmat kívánom összegezni, mert őszintén már nem is egész biztos, hogy emlékszem rá. Na de vágjunk bele! Az teljesen egyértelmű, hogy a doktor nőt, a szakítás utáni fokozódó diverz szomatikus panaszok miatt kerestem fel. Ez egy igen kellemetlen, ámbár majdcsak nem velejáró kísértet a hozzám hasonló emberek életében. Ennek részleteire nem kívánok kitérni ebben a bejegyzésben, a doktor nő minden bizonnyal tisztában van ezen panaszok mivoltában. Meglepett ezen más hozzáállása a doktor nőnek a korábbi tapasztalataim miatt, amit szóvá is tettem személyének. Az elején gyermeki kíváncsisággal vizsgáltam, hogyan képes lebonyolítani egy-egy ilyen terápiás alkalmat anélkül, hogy jegyzetelne, s a későbbiekben sem adott gyanakvásra okot atekintetben, hogy amikor vele beszélek, akkor nem csak a vakvilágba pazarlom a gondolataim. Így tehát az első téma adott volt. Most az imént gondolkoztam, hogy miként nevezzem meg volt társam, végül pedig arra jutottam, hogy nem szeretném illetlen álnevekkel felruházni személyét, mert még mindig megrögzöttül hiszek benne, hogy nem valami idealizált tévképzetek alapján ismertem meg. Mivel nem hiszem, hogy más embereket ezen bejegyzésben megemlítenék, így a továbbiakban csak szimplán Ő rá ként fogok hivatkozni. Szóval Ő volt az, aki ily fiatalon ide juttatott. A mai napig zavar, mikor a pszichiáterem állandóan az iskoláról és a tanulmányaimról érdeklődik, holott legelső találkozásunk során egyértelművé tettem számára, hogy életemnek nem ez a része az, ami így kínoz. Ellenben a doktor nővel, nem figyel oda rám, mikor hallgatást színlel. Pontosan nem tudom hány hónapba telt, mire túljutottam rajta. Kétségtelenül az segített, amit a doktor nő talán többször is megemlített. Vele kapcsolatban léptem bele talán először ezekbe a möbiusz szalagokba. Illetve itt kezdődött el alapvető hozzáállásunk különbözőségének problematikája a világra kacsintgatni, de erről majd később. Tehát azt tanácsolta, hogy tegyem félre ezt a csomót, ezzel a gondolattal egyébként szerintem sokat küzdöttem, s habár még most sem értem, hogy miért működik, de mint egy jó páciens, hallgattam orvosom szakmai tanácsára és azt kell, hogy mondja, bevált. Talán ez a sodródás, néhány hatalmas probléma félretétele segített hozzá, hogy panaszaim enyhüljenek és valóban enyhültek, mindazonáltal hozzá kell tennem, hogy egy másik panasz átvette helyét, de még ennek sem jött el az ideje. Abszolút úgy gondolom, hogy túl vagyok rajta, emléke mégis fájdalmat okoz minden percben amikor tudatalattim mélységeiből fel-fel bukkan, de azt gondolom, hogy ez természetes. Még mindig egy nagy fontos része az életemnek, s nem gondolom azt, hogy ezen változtatni lehetne léte jelleméből adódóan.

Ezután kezdődött el Ő belőle kiindulva hevesebb hangvételű - persze az irányomból fakadó lendületből adódóan - vitáink ára is, melyeknek tárgyát a nő, mint nem képviselte. Máris leszeretném szögezni, mint minden egyes alkalommal, amikor csak napvilágot lát ez a téma, hogy nem utálom a nőket, nem tartom őket kevesebbnek, viszont nem gondolom, hogy a férfi ne lenne több a nőnél. Egy kifejezhetetlen kapcsolat az, amit én a nő és férfi kapcsán érzek. Talán az lenne a legpontosabb megfogalmazás, hogy bizonyos viszonyítási környezetben, a férfi feljebb való a nőnél, természetesen ebből adódik, hogy van olyan viszonyítási környezet, ahol a férfinál magasabb fokon áll a nő, leginkább talán úgy lenne értelmezhető a mondanivalóm, hogy a realista életben, a férfi bizonyos értelemben uralkodik a nő felett, viszont a szellemiség inerciarendszerében abszolút egyenlőek. A reális talajon a nő jelleme bemocskolja szellemét. Nem együtt értése szerintem generációnk különbözőségében, illetve környezetünk másságában rejlik. Szokták mondani, hogy minden relatív, amellyel én határozottan nem értek egyet, ez esetben viszont abszolút ez a helyzet áll fen. Ez idő tájt próbáltam kényszeresen bemocskolni magam e nőkből fakadó jellembeli hiba romlottságával folyton folyvást, ami habár még mindig nem sikerült teljes egészében, amely számomra a szexualitás vadállatias rég magunkban rejlő ösztönéből fakad, ez számomra az a szimbólum, amit megvalósít a női mocsok, tehát tagadhatatlan, hogy én így kívántam büntetni magam? Nem vagyok ebben biztos, hogy büntetés lett volna. Most viszont, hogy szavakba kell öntenem gondolataim, talán mégis sikerült olyan mértékekig értelmeznem gondolatom ezen aspektusát, hogy büntetni akartam magam. Hiszen az a jellemvonás, amiért oly lelkesen küzdöttem, nem egyeztethető az értékrendemmel. Kárörvendeni akartam annak, hogy egy olyan tiszta indentitást, amelyet magaménak tulajdoníthatok és módfelett büszke vagyok rá, újra és újra oda szándékoztam dobni ezeknek a vadaknak, hogy kényük kedvül szerint gyalázhassák és alázhassák meg, csak azért, hogy bűnös lelkük kárának - amivel még csak tisztában sem vannak, ergo nem is szembesülnek vele - üdvözülhessek. S mindmáig az a sok csalódás nem volt elég ezen gonosz törekvéseim kiélésének csúfos látképével való szembesülésére. Itt most meg kell állnom. Folytatom. Az viszont tagadhatatlan, hogy a női nemből eredő fájdalmam még mindig nyomasztja lelkem, mi más adhatna magyarázatot arra a heves lendületre, a sérelmektől telt cinizmusra mely ilyenkor teljesen átjárja megnyilvánulásom. Amikor ezen gondolat menetem elején kiemeltem, hogy mely érzéseket nem társítom a nőkhöz való viszonyulásomban, nem említettem a haragot. A múltkor, mikor újabban egy kedves lány okozott egy teljesen kiszámítható csalódást, neki is azt mondtam, hogy talán egy kicsit haragszom a nőkre. Talán nem is kicsit. Talán csak azért haragszom, hogy Ő-t védjem? Mert így nem azt az elemét kritizálom, ami megfogott benne, mindössze csupán azt, ami közrezárja. Ez egyfajta önámítás lenne? Őszintén nem tudom. A doktor nővel kapcsolatban viszont meg kell jegyeznem azon észrevételem, mely ezen összeütközéseinkben volt a leginkább feltűnő valamelyest, mikor is sok esetben úgy éreztem, habár már nem képes megcáfolni, még is azt állítja, hogy nem sikerült meggyőznöm. Makacskodik?

Rólam is sokat beszéltünk nyilvánvalóan. Ki is vagyok én. Ahhoz, hogy terápiánk sikeres utakat járjon be, nélkülözhetetlen átfogó megismerésünk ön-önmagunknak. Én nagyon igyekszem figyelemmel követni létezésem, bár továbbra is tartom, hogy igen nehéz egy olyan elmét önerőből gyógyítani, ami nincs is tisztában betegségével, így segítségkérésre is alkalmatlan. Persze valamelyest ezt problémát sikerült áthágnom, hiszen itt vagyok és csinálom, de mi van, ha ez nem elég? Mit vallok én? Amíg a doktornő újra és újra fel nem tette nekem ezt a kérdést, hogy miből áll az én idealizált világom, nem is foglalkoztam annak aprólékos kidolgozásával, mi több megfogalmazásával. Viszont ezen új törekvés jelenlétében, mely a vágy, hogy válaszolhassak a doktor nőnek - így ne kerüljek újra abba a kellemetlen helyzetbe, hogy nem tudom kielégíteni érdeklődését - sem gondolom azt, hogy képes vagyok e nehéz válasz megalkotására. Nietzsche persze adott egy vázlatot, amivel talán ha mást nem is, azt megtudom mondani, hogy mi volna a cél. Nietzsche úgy fogalmazott, hogy egy vallás nélküli erkölcsöt keres. Továbbra is tartom, hogy mi mind csak keresünk, az alkotást szívesebben fogom fel valamiféle felfedezésnek, hiszen az alkotás következik az alkotáshoz szükséges eszközök létéből adódóan. Így máris pontosabb lenne, ha azt mondanánk minden egyes "új"-nak nevezett megvalósításunk során, hogy "Heuréka, felfedeztem!". Legjobb tudomásom szerint, Freud is ezért tulajdoníthatott akkora jelentőséget az álmoknak, s a tudatalattinak, akinek tanulmányait talán szimpatikusabbnak találta a doktor nő mint Nietzschéjét, persze ez csak találgatás, hiszen én még egyáltalán nem olvastam Freudot. Én úgy neveztem el magamban ezt a vallás nélküli erkölcsöt - miután a doktor nő megerősítette bennem a kérdés létjogosultságát, miszerint a lélek és a szellem különböző-e? -, hogy szellemi erkölcs. Nem hiába szeretnék utána járni a metafizika működésének és lefektetett szabályainak, ugyanis az én erkölcsöm is dogmákból, az élet meta elemeiből épül fel, emiatt igen nehéz sokszor megmagyarázni egy-egy  ágazatának kiinduló elemét, mert meta mivoltából adódóan magától értetődő és egyértelmű. Doktor nő biztosan tanúként szolgálhat rá, hogy mennyiszer említettem ezt, hogy valami magától értetődő és következetes, persze ha következetes akkor a definíciónak is adódnia kéne. Érzékeny terület ez, s nem gondolom, hogy 22 éves beteg lelkemmel én szolgálok a megalkotására, így arra kérem doktor nőt, hogy ezt nézze el nekem. Viszont ide tartozik elvi különbségünk is, miszerint szabad elme, vagy erkölcs? Az én erkölcsöm is azt diktálja, hogy bárki bármit tehet, egészen addig, amíg nem árt másnak. Doktor nő ugyanezt mondta a szabad elméről. Itt máris adódik a kérdés, hogy szabad-e az az elme ami, habár bármit megtehet, ugyanakkor mégsem bármit, mert nem árthat másnak. A másik roppant érzékeny kérdés, hogy pontosan hol is húzódik meg ez a határ? Egy alkoholista anya árt a gyerekének, ha ellátja anyai teendőit és felneveli azt? A doktor nő a szabad akaratból adódóan jól viselné, ha egy terápiás alkalommal romosra zúznám az fogadótermét, ugyanis neki nem ártanék, avagy ez már tolerancia kérdése? Ha egy kisfiú elejti a labdáját, ami kigurul az útra emiatt az úton közlekedő jármű arra kényszerül, hogy elrántsa a kormányt és így elgázol engem a járdán szabályosan közlekedő gyalogost, akkor ártott nekem a kisfiú? Ha a kisfiú figyelmetlensége a romlott erkölcsből adódott? Minden kihatással van mindenre. Ne haladjunk ezen út felé, csak mert elérhetetlennek tűnik? Mi értelme élni, ha utána úgy is meghalunk? Ezen talán a doktor nő egy kicsit mélyebben elgondolkodhatna, néha úgy érzem, hogy igencsak kényelembe helyezte magát. Érdekelne, hogy miért?

Ma olvastam el Szókratész védőbeszédjét. Érdekes gondolatai voltak, ám már-már eleminek tűntek. Még sem sikerült még felfigyelnem rájuk. Most már két számomra magasztos ember adta életét azért amiben hitt és gondolom nem ők lesznek az utolsók utazásaim során. Még egy megerősítés, miszerint ez az élet, ezzel jár. Nincs még lefektetve az-az erkölcs ami békében végig kísérhetne ezen az úton. Ezen út elején azonban egy számomra gyötrelmes kérdéssel találtam magam szemben. Eddig minden célom az volt, hogy erkölcsöm egy nővel, a családommal, egyfajta izolált idealizált kapcsolatban teljesítsem ki. Most viszont betegségem révén egy új kapu nyílt meg számomra - minden bizonnyal egy magasztosabb út kapuja - melynek terheivel nem biztos, hogy kívánok élni. Úgy érzem már túlon túl mélységekbe estem ezen ösvényben ahhoz, hogy visszakozzak. Ahogy ez az ajtó kinyílik számunkra, értékrendünk terelő korlátjai már nem igen engednek letérni az útról. Lehet, hogy nem is maga az út, hanem ezen küzdelem, a félelem ejti rabjául lelkemet, mely minden fájdalmam kiváltó oka? A fáradság a legérzékenyebb pontja szenvedésemnek. Nem aludni, ha sikerül is, úgy hajtani álomba fejem, hogy pontosan ugyanazzal a súllyal kellek, mint amit levetni kívántam magamról. Kétségbeesés övezi. Jobb híján ma fejeztem be a Nolan féle Batman trilógia harmadik részét, de már tegnap elkezdtem. Tegnap miután az irományom első fele elkészült, kezdtem el az első felét a filmnek. Tudom, hogy csak egy film, tudom,  hogy csak egy Batman film, egy szuperhős film, kisgyerekek hazug álmának tárgya. Mégis felfedezésre véltem két jelenetet is a filmben, mellyel képes vagyok párhuzamot vonni saját életemben. Az első, hogy a megtört, elbukott Batmant egy olyan börtönbe viszik, amely egy kút. A kút az én életemben is meghatározó, talán életem legfontosabb helyszíne. A kút. Elhangzik a kút kapcsán a legjellegzetesebb tulajdonsága szerkezetének. "Ez a legszörnyűbb börtön a Földön és ennek oka, a remény. Hosszú évszázadok óta mindenki, aki itt rohadt, felnéz a fényre és arról ábrándozik, hogy kimászik. Milyen könnyű, milyen egyszerű... És mint a hajótörött, aki tengervizet iszik, mert rábírja a kínzó szomjúság, úgy halnak meg a próbálkozók. Mert az igazi kétségbeesést, a remény táplálja." Csábító ugye? Mióta Nietzsche belefészkelt elmémbe a szenvedés erejével, folyton szembe találom magam jelenlétével. A másik dolog, ez a Szókratészi momentum. Amikor számon kérik Batmant, aki családja, szerettei halála után, szimbólumának bemocskolása után, a bukottság szomjas halál vágya után újra visszatér, miután már ennyi mindent fizetett, számon kérik, hogy miért nem megy el, mikor ő már oda adta mindenét. S Batman, aki ott áll, csak annyit válaszol, hogy nem mindent. Igaz, egy hülye szuperhős film, de mégis csak Nolan rendezte. Ilyen emberek után - s nem Batmanre gondolok, bár ő is ezt testesíti meg ebben a jelenetben -, hogy választhatnánk a bűnös utat? Hogyan élhetnénk a szabad akarat jogával? Ezek után hogyan legyünk képesek azt mondani, hogy megtettünk mindent? Kell-e megtennünk mindent vagy sem. Ez már magasabb ennél a kérdésnél. Még lefekvés előtt több dolog kapcsán is elmélkedtem az ötlet és a megvalósítás közti hatalmi létráról. Elég könnyen sikerült megválaszolnom ezt a kérdést. Szókratész után, s miután sikerült valahonnan előszednem a régi mondást, miszerint "a cél szentesíti az eszközt", ezen nagy emberek élete és a metafizikai felfogásom máris következésképp adta, hogy a cél áll mindenek felett. A célom azt hiszem tudom.

Úgy érzem, valamelyest elfogytam. Véleményem szerint, ha Puzsér is úgy emlegette újon magát, hogy Puzsér 2.0, akkor nálam is elérkezett valahol ez a nagy változás. Én mindenképp a vele való legfájóbb szakításomhoz társítanám, amikor ott kellett hagynom első egyetemem, haza költöznöm, ami igen csak sértette büszkeségem, a barátaim kitagadását fogadnom e kiszolgáltatott megtört állapotom közepette és a mind rám nehezedő felnőtté válás velejárójaként megízlelt teherben való vergődésemben éltem. Nem hazudok továbbra sem, mikor azt mondom, hogy az ezt követő fél évet csak önkritikával foglaltam el. Megtettem azt, amit oly sokak nem, amit oly sokak számon kérnek rajtam én megtettem. Akkor újra építettem magam teljesen, elemeiben változtattam meg lényem, mondhatni ráleltem az identitásomra. A mostani időszakot is a változás egyik periódusának tartom, még sem ezt nevezném 2.0-nak, de persze a változást sem tagadhatom meg. Akkor, tényleg leromboltam mindent, ami addig állt. Teljesen elpusztítottam, kínkeservesen végig néztem jó pár év törmelékké válását, most viszont inkább úgy érzem, hogy azon időszakom alkotását csiszolgatom, sőt akár robusztusan alakítgatom. Mintha betettem volna valamiféle fő pillért. A dominancia - s mi tudjuk mi kapcsán merült fel ez a szó - talán az, ami változott benne. Domináns lettem. Többé nem hagyom magam, hogy hazug hangok nyomjanak el. Ebből adódik szerintem némiképp toleranciám bővülése is, ami kicsit ellentmondásosan hathat, de ha jobban átgondoljuk, van benne ráció. A magabiztosság elhessegeti az aggodalom borús fátylait, illetve önuralmát megtartja krízis helyzetekben is. Emiatt talán kiegyensúlyozottabbnak érzem az életem, most annyival következetesebb minden, nem csak úgy történnek a dolgok, de én jelölöm ki folyás irányát, aztán persze hagyom sodródni magam. Ez az egyveleg ami választ adhat elmélkedéseim legelső tézisének értelmetlenségére is, miszerint hagyjam magam sodródni, tegyem félre a problémákat. S mégis van valami ami forrás pontjául szolgál testem épségének megakadályozására, ez pedig a soha nem múló fáradság. Elképzelésem sincs, hogy mi okozza, hiszen a problémákat folyamatosan fedjük fel a doktor nővel, megválaszoljuk, ha nem is említettem itt sok választ, mert már úgy belém ivódott, hogy hiánya nélkül már fel sem tűnik, mert oly természetes, de szóval, hogy dolgozunk, megállás nélkül dolgozunk - legalábbis én mindenképp. A fáradság kétségbeejtő, ha rólam van szó. Lehet ezt is a remény táplálja, hogy hiszek abban, hogy ez változhat?

Puzsér, az egyik Sznobjektív epizódban a tíz leghitványabb komment listáját állította fel. Az egyik ezek közül az volt, hogy "a világ megérett a pusztulásra". Azt mondta, hogy egy kultúr ember, nem fohászkodik a jó Istenhez az apokalipszisért. Azon felül, hogy én nem fohászkodom, mindig elgondolkodom ezen az apokalipszis jelentőségén. Néha egy kicsit vágyakozom érte. Azt mondta, hogy még csak kb. 70 év telt el a legutóbbi óta, mégis milyen undorító, hogy valaki máris ezért fohászkodik. Van ez az állítás, hogy a háború hiánya megpuhított minket. Azt kell, hogy mondjam, látok benne némi igazságot. Elszoktam szomorodni rajta, hogy én kimaradtam ebből. Mennyi tapasztalatot meríthettem volna, mennyire megerősödhettem volna, persze hacsak meg nem halok. A háború egy pokol. Kicsit ellentmondásosnak hangozhat, hogy pont Nietzsche értette meg velem az igaz empátiát a zsidóság iránt. Mennyit szenvedett az a nép. Lehet, hogy ettől olyan erősek? Lehet, hogy ettől olyan kiválóak. Nekik kijutott a szenvedés amiből táplálkozni voltak képesek és láthatjuk, hogy nem halasztották el az alkalmat. A törekvéseik ugyan lehet bosszú vágytól fűtöttek, akár csak Orbán Viktor esetében, de vajon nem mi tettük ezt velük? Ezért veszélyes a nagy emberekkel játszadozni. Ezért olyan veszélyes Ő is. Egy művelt családból származik, egy zsidó családból, ezért tudja olyan mesterien alkalmazni a szenvedése által szolgált eszközök repertoárját. Tényleg kezdem úgy érezni, hogy nagyon elfáradok. Ez gondolom érződik is már az írásomon. Mint régen a tollba mondásnál, az elején a külalak még nagyon fenséges volt, utána már csak a görcsös vonalak jöttek megfáradt kezemből. Felfigyeltem egy különbségre. Más valaki iránt elkötelezni magad és más valami iránt. Ha utóbbit csinálod, akkor a valaki az csak úgy jön, mint mondjuk egy kisgyerek játékánál, a mellékelt lemosható tetoválás. Király meg minden, de senkit nem fog érdekelni, nem azért vettük meg a játékot, hanem a játék miatt, a játék az érdekes, az egy szuper dolog, annak függvényében a kis lemosható tetoválás egy béna gagyi hülyeség. Kit érdekel az. Már is egy hierarchiát állítunk fel a kapcsolatban. Vagy megpróbáljuk azt a valamit ráerőszakolni a párunkra, vagy a párunk örökké csak egy kis lemosható tetoválás lesz a fantasztikus játékunk mellett. Ellenben ha valaki mellett köteleződünk el, úgy mennyi valamit magunkévá tehetünk, s vele együtt. Milyen csodás. Építész vagyok! Úgy imádok, építészként gondolni magamra. Rengetek álmom van egy ideje. Az utóbbi éjjel azt álmodtam, hogy egy nő, mint valami vámpír, neki esik a torkomnak. Viccesnek hangozhat, de borzasztó volt. Riadtan húztam magam végig az ágy egyik feléből a másikba, majdnem leestem. Az ébredés után rettegtem visszaaludni. A lány nem egy vámpír volt, nem tudom ki volt és miért csinálta ezt. Félve kutattam végig a szobám és utána remegő testtel próbáltam visszaaludni. Sikerült. A többi álmom is igencsak különleges, de sajna nem jó értelemben. Voltak hasonlóan brutalitást jelképező álmaim is. Tényleg rémisztő. Biztos, hogy sok dolog van még bennem, de nem tudom leírni, nincs hozzá erőm. Nem félek tőle, nem arról van szó, hogy nem vagyok hajlandó szembe nézni magammal, lusta vagyok precízen kiértékelni a gondolataim, egyszerűen elnyom a végtelen fáradság. Összegezni szeretnék.

A fél év alatt túl jutottam rajta, bár még mindig egyértelműen erős érzelmek kötnek hozzá. Gondolatok. Ezeken szerintem nem is lehet túljutni. A testi állapotom javult, de egyáltalán nem nevezném egy élhető érzésnek a mostanit sem, még ha muszáj is vagyok így élni. Örülök, hogy végre tudok emelkedett dolgokról beszélgetni, egyre pontosabban sikerül analizálnom a dolgokat és embereket, emiatt egyre több mindent értek meg, ezzel együtt viszont egyre több kérdés is merül fel. Lehet egyszer majd a végére jutunk. A nők valamelyest egész biztos, hogy központi szerepet játszanak az állapotomban, amire nem tudok egyenlőre rájönni, illetve ötletem sincs, hogy mi miatt. Motiváltabb lettem az életem iránt a kapcsolat látképe nélkül is, elkezdtem zongorázni, rendszeresebben olvasok és fejleszteni kívánom magam, nem csak a semmibe akarok már "nagy" ember lenni, hanem hitelesen. Megerősödött az önbizalmam, és jóval toleránsabb lettem, bármennyire is az ellenkezője látszik. Eddig nem mondtam ki frusztrációim, most meg igen, ezért tűnhet intoleránsabbnak. A Neumannba fel volt téve egy idézet, nyilván Neumanntól, ami az iskola mottója volt. "Intelligencia, tolerancia, rugalmasság". Az utolsó kettő nem ugyanaz? Sokszor megkaptam, hogy nárcisztikus vagyok, de már nem hagyom, hogy gyenge jellemek belém beszéljék a betegségeket és megmondják, hogy ki vagyok és mit gondolok. Abszolút tudatában vagyok magamnak. Megnyílt előttem a pszichológia és a filozófia kapuja, ez egy olyan út, amiről visszafordulni véleményem szerint már nem lehet. Rá világítottak arra is, hogy egyáltalán nem feltétlenül rossz az, amikről beszélek és amilyen mélységekben, de egy vadidegen szavaira miért is  adnának? Az erkölcs nem lehet valami játék része, ezzel együtt mindenképp alakítanom kell a hozzáállásomon valamennyit. Nincs többre erőm. Mondtam, hogy fáradok.