ÄME

Ahogy elkezdtem ezt a bejegyzést, eszembe ötlött valami amit mindenképp meg kell néznem, úgyhogy egy pillanat. Itt vagyok. Nem éreztem rá sajna eléggé pontosan. Viszont 2-3 hete, hogy 5 éve megismerkedtünk. Igazából mindegy, csak ha már megnéztem valamit, gondoltam megjegyzem. Szóval megműtöttek. Befeküdtem kedden. Ettől féltem a legjobban. Sőt! Őszintén ezen kívül semmitől nem féltem. A műtét megtörténik, altatva vagy, aztán meg lesz ami lesz, nem igazán van mi félni való. Viszont a befekvés. Én ebben borzasztóan rossz vagyok. Kiszakadni a kis világomból, a biztonságomból. Nagyon rosszul érzem magam az ismeretlen környezetben, főleg ha nem sugároz egyfajta otthonosságot. Nekem ezek az apró érzések fontosak. S egy kórházban hol van meg ez az érzet? Falfehér falak, beteg, ismeretlen emberek fekszenek melletted kik szenvednek, kik talán jobb sorsa érdemesek, kiknek nézned kell fájdalmait, eltűrnöd nyögésük. A kórházban nem csak a saját fájdalmaiddal kell megküzdened. 

Ennek ellenére az első éj kifejezzen jó volt. Nagyon jó kórházban voltam. Szép szobám volt, szép kilátással, kicsit sajnáltam, hogy nem az ablak mellett, de legalább csak egy emberrel kellett osztoznom a kínon. Egyedül csináltam. Mint mindig. Anya fel sem kísérhetett a koronavírus miatt. Kedd reggel 10-től egyedül voltam. Kivéve az esti pár óra látogatást. A szobatársam szerencsére normális volt. Neki kisebb műtétje volt, de lehet jobban megjárta. Pár nappal később ráeszméltem, hogy ebben a kórházban én valószínűleg még a legszerencsésebbek közé tartozom. Ekkor még nem tudtam. Dolgozott, nem szórakozott, soha nem drogozott, nem ivott, nem cigizett. Lehet rákos. Szerencsétlen még akkor nem is tudta a választ, de úgy beszélt, mintha beletörődött volna már a halálba. Első nap senki nem látogatta meg, de bent feküdve a kórházban két óránként telefonált a munkahelyére. Éjjel dolgozott, éjfél körül. A kórházban, a műtét előtti éjjel! Ez a nap igazán jól telt. Úgy éreztem magam, mintha csak egy táborban lennék, mint mikor még általános iskolás voltam. Az volt az utolsó tábor amit élveztem. S őszintén, ezt is élveztem. Csak fel-alá járkáltam, besütött mindenhova a nap, minden üvegből volt, végtelen hosszú folyosók, egy idegen alig találna oda a szobámba, de én gyorsan megtanultam a kacskaringós utat. Ki mentem az udvarra, leültem, telefonálgattam, egy két baráttal aki maradt, apámmal. Sütött a nap, voltak fák, még egy kis templom is volt, bár tudjuk ez engem nem igazán érint, de azért valahogy mégis jól esett a szívemnek. Az estét végig beszéltük a szobatársammal. Hatalmas üveg ablak volt, ahonnan ráláthattam a várra. Fájdalmam ékes birodalmára. Őszintén mondom, hogy tetszett és jól éreztem magam. Kicsit jó volt kiszakadni a mindennapokból. Aztán jött a másnap. A délelőttre őszintén már nem emlékszem nagyon, az már nem volt izgalmas, csak vártam. Vártam, hogy sorra kerülhessek. Először a szobatársam vitték el, noha úgy volt, hogy korra reggel fognak engem műteni. Hát a kórházban a menetrend sosem fix. Amikor visszahozták, borzalmas volt, pedig neki kis műtétje volt. Egyből mozgolódott és be nem állt a szája. Nyilván az altatás miatt. Nem viccelek, volt 7-8 mondat, amit újra és újra elmondott. Nagyon hideg volt lent, megborotválták, nem érzett semmit stb. stb. Fél óráig ezeket ismételgette. Aztán jöttem én.

Le kellett vetkőzni meztelenre és felfeküdni az ágyra. Tolnak le és tudod, hogy mindjárt felfogják vágni a tested. Megy le a lift. A műtő előtt félre tesznek, s fogalmad sincs hogy mi történik. Ott kapott el először egy pánik. Egy egészen rövid időre - azért teljesen nem bírtam ki. Aztán egyszer csak újra megjelenik valaki és tolnak tovább. Úgy érzed, mintha csak egy hús lennél. Mindenki dumálgat körülötted, jól érzik magukat, viccelődnek mint a munkában, te pedig tudod, hogy ez neked csak a kezdet. A műtőben sok ember, mindenki teszi a dolgát, mindenki figyel mindenre, csak épp rád nem. Aztán elaltatnak. A ébredésre őszintén alig emlékszem. Az egész napra alig. Kb. 6 körül vihettek vissza a szobámba. Amikor felkelek, szenvedek. Nagyon szenvedek. Én úgy emlékszem, hogy azt hajtogatom, "nagyon fáj, nagyon fáj". Anyám később tájékoztatott, hogy a valóságban ez "kurvára fáj, kurvára fáj"-ként zengett. Az ápolót, legalább négyszer hívom vissza, hogy csináljon valamit, mert nem bírom. Másnap izomlázas az arcom, mert úgy göcsben állt egész nap a fájdalomtól. Amikor negyedjére jön vissza, akkor már csak azt tudja mondani, hogy ennél többet nem tud tenni, majd jobb lesz. 

A műtét. Videót mindenki talál róla, de azért leírom. Pectus excavatum. Egy mellkasdeformáció, amikor a mellkasom befelé a szívem felé deformálódik. Az enyém ugye nem volt annyira vészes, én akartam a műtétet. A műtét során nem vágnak fel szemből, a két oldalamon ejtenek két-két vágást, illetve az egyiken plusz egyet a kamerának. Tehát oldalt a két bordám között ejtenek egy 2-4 cmes hosszú vágást, a másik oldalamon is. Majd egy hajpántra hasonlító fémpánt szerűséget dugnak át az egyik oldalról végig egész a másik oldalig. A pántot úgy rakják be, hogy a domborulat befelé van, szóval még nem úgy, ahogy lennie kéne. Ezt azért így csinálják, mert másképp nem tudnák átfűzni. Mikor a pánt bekerül, akkor megfogják a két oldalán és 180 fokban felfordítják. Ugye így már pont azon az oldalon lesz a domborulat, ahol lennie kell, azonnal kinyomja a mellkasom. Majd a két szomszédos bordámra mind a két oldalt rögzítik, nem tudom pontosan hogy került rögzítésére. Összevarrnak, leragasztanak, és vége a 1,5-2 órás műtétnek. Mehet a következő.

Másnap nem sokkal lett jobb. Alig bírtam megmozdulni, de már jönnek röntgenezni. Addig még senki nem nyúlt hozzám, nem emelt meg - ez nem igaz -, csak infúzióban kaptam a fájdalomcsillapítót. Sajna nem kaphattam állandóan, pedig eleinte még az is kevés volt mikor kaptam. A röntgen. Ilyenkor még ugye nem nagyon tudok mozogni, úgyhogy mobil röntgen jön a szobába. Ez úgy működik, hogy alád tesznek egy hatalmas táblát. Ergo meg kell emelni. Elképesztően fájdalmas, s ha nem lenne elég, ráraknak erre a kemény táblára. Piszkosul fájdalmas. Mindenki tudja hogy szenvedsz, hogy fájdalmat okoznak neked, de az a munkájuk. Az volt benne a vicces, hogy miközben azt hittem, hogy ez az első kínzás, kiderült hogy a műtét után már egyszer megejtették. Nem tudom, hogy jobb lett volna-e ha emlékszem rá.

Hogyan éreztem magam? A mellkasom minden porcikája égett, feszített. Alig kaptam levegőt, alig tudtam beszélni, két szó után kis levegőt kellett vennem mindig. Mint aki állandóan fuldokol. Olyan volt, mintha a testem szét akarná tépni magát. Tényleg alig bírtam megmozdulni. Már alig emlékszem rá. Igazából részletesen leakartam írni a napjaim, de túl sok idő telt el azóta, nem nagyon volt energiám befejezni ezt az írást. Az elejét már legalább egy hónapja elkezdtem. Na de folytassuk. Az első felállás. Igazából nem nagyon szórakoztak. Simán felkaptak. Fájt. Két nap fekvés után keltem fel talán először, ugye nem is ettem sokat. Nyilván már önmagában ezektől a tényezőktől rosszul voltam és szédültem, azt hittem elájulok. Aztán amikor függőlegesbe ért a testem. Olyan érzés volt mintha több száz kiló rám nehezedne. Alig bírtam tartani magam. A legdurvább mégis az éjjel volt. Minden éjjel. Hónapokig. De a kórházban töltött éjjeleket azt hiszem soha nem fogom elfelejteni.

Ugye a nap folyamán azért van élet a kórházban. Ilyenkor ezen a betegosztályon legalább négy nővér volt, plusz kettő gyógytornász akik kvázi semmit nem csináltak, de legalább voltak. Napközben rám főleg egy férfi ápoló vigyázott, de volt egy nő is aki gyakran jött. Mindketten nagyon jók voltak, szerettem őket. Aztán a műtét előtti éjjelen találkoztam az éjszakai ápolóval. Éjszaka csak egy ápoló van. Nagyon morcos volt és undok. El is neveztem morcos néninek. Lelövöm a poént, ő lett a kedvenc ápolóm. Éjszakára nagyon elfáradt a testem az egész napos fekvéstől. Emellett meg ugye jelen voltak a fájdalmak, mert eléggé megerőszakolták a testem. Éjjel nem igazán tudtam aludni, éjjel csak csöndben szenvedtem a sötétben, néztem a beszűrődő fényeket a folyosóról, kintről, mik a várból érkeztek. Újfent megjegyzem, van valami igazán ironikus, hogy életem egyik legfájdalmasabb napjain, szobámból azon helyet kellett néznem, mely fénypontja életem legfájdalmasabb napjainak. Tehát feküdtem és szenvedtem. Tűrtem. Tűrnöm kellett, mert nem kaphattam non-stop a fájdalomcsillapítót. Aztán amikor elfogyott az akarat, és megadta az elmém magát az érzetnek, akkor jött a gomb, majd az éjjeli ápoló, kinek a nevét sem tudom. Éjjelente legalább 3-5x bejött, volt amikor mert hívtam, volt amikor csak megnézte, hogy megy a szenvedés. Nyomatta a beszólásokat, kajla mosollyal az arcán. Én utálom ezeket, de most igazán melengetőek voltak. Össze-vissza kaptam a fájdalomcsillapítókat. Lefekvés előtt kettő pirula, érdekes, mert ugye ezeket szedi az ember nap mint nap. Akár százat is bevehettem volna, semmi. Ezután kaptam infúzión több félét, azok már okék voltak. S mikor minden kötél szakadt, erre rájött még a szuri, ami fogalmam sincs mi volt, de szerintem abban már morfium is volt. Komolyan mondom, életem egyik leggyönyörűbb pillanata volt ezen gyógyszeres mámorok egyik éjszakája. Nem tudtam aludni, de mikor ezt megkaptam, már nem is akartam. Volt valami igazán meleg, valami nyugtató az egészben, amit a gyógyszer okozott természetesen, de ahogy tudod hol vagy, éjjel van, csönd, ahogy az ápoló bejön és egymásra néztek és ennyi elég. Mindenki tudja mi történik, nem kellenek szavak, hiába vagy egyik leggyengébb pillanatodban, megtörve, másokra utalva, kiszolgáltatva. Mégis azt érzed minden rendben. 

Ennél a pontnál, már legalább egy hónapja próbálom befejezni ezt a blogot. Le szeretném írni, hogy mi minden van velem, mert mint az látható, egy ideje nem igazán írok aktívan. Ennek nyilvánvalóan megvan az oka. Egy kicsit változtam, de majd erről később említek pár szót. Ilyet már csináltam. Azt írtam, hogy később, majd később nem írtam semmit. Erről beszélek. Folytassuk...

Szeretném részletesen leírni a kórházi élményeket, valamennyire sikerült is, viszont mostanra már régen volt, s hogy korábbi blogjaimban megemlítettem, 2018 óta nem működik megfelelően a memóriám. Úgy teljes egészemben szétszórt vagyok. Az információ bennem van, tudom, hogy tudok dolgokat, de olyan mintha nem lenne erőm már megkeresni őket. A lényeg, hogy nagyon fájtam. Az egész testem, minden csontom úgy feszült, mint ahogy leírtam azt az "Én"-ben. Most fizikai formában is megtapasztalhattam. A műtét előtt egy bejegyzésben azt írtam, hogy presztízsből csinálom, s majd legyőzöm. Nem fogok hazudni, volt amikor már ott bántam, s azóta is voltak pillanatok, amikor inkább visszacsináltam volna az egészet. Ahogy mondtam, volt egy szobatársam. Őt megműtötték és el is ment másnap, amikor ugye én hatalmas fájdalmaim között léteztem az éterben. Majd jött az új szobatársam. Kicsit olyan esetlen figurának tűnt, de mégis higgadt és kimért volt. Nehéz megfogalmazni. Neki sokkal rosszabb dolga volt. Rákja volt, nem meglepő módon és feltehetően egy nem egyszerű rákja. Még nem tudta, hogy haldoklik-e, csak azt hogy nagy a baj. S habár az én műtétem fájdalmas volt, de az övé még az enyémnél is rosszabb volt. A tüdejéből készültek kivágni egy pici darabot, hogy egyáltalán megtudják, mekkora a gond. Ehhez, ellenben velem, neki keresztbe kellett vágni a szegycsontját. Amikor betolták, egy cső állt ki belőle, a szívéhez közel. Véres lé állt benne. Borzalmasan nézett ki. Volt egy barátnője, felesége. Jól esett a lelkemnek nézni, ahogy gondoskodik róla. Volt hogy órákon állt, ült mellette, csak fogta a kezét és nézte. Nem akárhogy nézte. Szívből jövő szeretettel, gondoskodással. Igazán bensőséges érzés volt, s borzalmasan irigyeltem, habár anyám is ugyanezt tette velem, de ő az anyám. Ha akarna sem választhatna mást az én anyám, minthogy szeressen, de ő neki az anyján kívül volt valaki, aki így döntött. Persze ez csak egy pillanat, s nem látok bele az életükbe, a jövőjükbe, de ez ott egész biztosan őszinte volt.

Próbáltam én is segíteni neki. Amennyire tudtam, de úgy érzem tudtam. Még mielőtt megműtötték és bejöttek, valahogy már akkor kötelességemnek éreztem, hogy elviselhetőbbé tegyem számára az ott létet. Én már tudtam pár dolgot, s miért ne osztottam volna meg velük? A férfin érződött, hogy félelméből adódóan nyugodt, kérdezgetett azért, de látszott rajta, hogy nem mindenre akarja tudni a választ. Amikor először látogatta meg a párja, még a műtétje előtt, már akkor odamentem hozzá és elmondtam neki mindent. Akkor még három szónál többet nem tudtam egy szuszra mondani, de elmondtam nekik a monológom. Hogy a mellkasát borotválják le előtte, mert különben a műtét előtt fogják futtában, gyorsan, össze-vissza, megvágva. Amikor műtétből visszateszik az ágyba, tegyék fel teljesen, mert különben majd nem tudja kinyújtani a lábát - ezt nem tették meg, akkor sem tették meg, amikor külön kértem, később kitörte a támlát a lábával, utána feljebb tették. Nálam volt a gomb, ha baj volt, én hívtam az ápolót. S talán ami a legtöbbet jelentette nekik, amikor visszahozták a műtétről, akkor mi volt az első dolog amit csinált? Nyúlt a telefonért ... Engem ezek a dolgok, az első férfinél és itt is, mindig megrémisztenek. Én megmozdulni alig akarok, nehogy valamit "elrontsak" neki most vágták keresztbe a mellkasát és már nyúlkál. Rá is szóltam gyorsan, és pihegve elmondta, hogy mit szeretne. A párjának akart írni, hogy végeztek a műtéttel. Mondtam neki, hogy adjon nekem egy kis időt, s megírom. Ekkor már felkeltem párszor, talán eddigre már néha járkáltam is, de amíg a kórházban voltam ez nekem mindig végtelenül fájdalmas volt. A sok fekvés miatt eleve eszméletlenül szédültem. Így imbolyogtam. Ami azért probléma, mert ha a testemet csak nem egy bizonyos, egyenes, ámbár a pánt miatt kicsit összehúzott tartásba nem tartottam, akkor fáj. Eléggé fájt. Arról nem is beszélve, hogy a gyomrom állandóan fel volt puffadva és fájt, hiszen letarolták az egészet amikor felfordították a pántot. A felkelésről ne is beszéljünk. A térdembe kapaszkodva felkeltem, lassú mozdulattal kifordítottam a lábaim és letettem a földre. Ilyenkor kellett egy fél-egy perc amíg lassan magamhoz veszek annyi levegőt, hogy a kép ne sötétedjen el, mert minden egyes alkalommal zavarossá vált ekkor. Majd felálltam, kellett itt is egy kis idő, hogy elhiggyem, hogy megtudom tartani magam. Majd olyan kórházosan csuszogósan elindultam felé, elvettem a telefonját. Arra számítottam, hogy kód van rajta, így megkérdeztem, hogy hogyan tudom feloldani. Alig tudta elmondani, hogy nincs rajta semmi, ott a párja, csak írjak neki. Fura neve volt nagyon, de már nem emlékszem rá. Megírtam neki, hogy rendben van. Amikor ezt elmondtam a férfinak, hatalmas erőt vett magán és annyit mondott, ezútta igazán határozottan: "Köszönöm!". Később a párjának, majdcsak nem könnybe lábadt a szeme, mikor ő köszönte meg. Később is úgy gondoskodtam róla és figyeltem rá, mintha muszáj lett volna. S azt is éreztem, hogy muszáj. Őszintén, néha viszont arra gondoltam, hogy azért csinálom, mert jól esik nekem. S igazán jól esett...

Aztán hazamehettem. Kb. 4-5 nappal a műtét után. Eredetileg úgy volt, hogy miután hazamegyek, nálam alszik anya két napot s után jön a magány. Ez azért volt, mert ugye pont hétvégén engedtek haza engem, anya kivette a hetet melyre a műtét esik, hogy tudjon hozzám járni, hétvégén még ápol és hétfőn mehet dolgozni. Nos szép elképzelés volt, csak pár dolgot nem vettünk számba. Amit felírtak fájdalomcsillapítókat, azok nagyon nem olyanok, mint amiket a kórházban kaptam. Akár cukorszámra is szedhettem volna, s volt mikor úgy is szedtem, mintha nem is léteztek volna. Ezen kívül a kórházban egy kiszintezett ágyban fekszel, amelyet motorikusan mindenhogy tudsz állítani. Nos az én ágyamat nem. Nagyon alacsonyan van és ha más pozícióra van szükségem, akkor fel kell kelnem ami fájdalom és küzdelem, és átpakolnom a párnákat, mely párnák pakolásának mesés történetét mindjárt közlöm, na de ez is fájdalommal jár. Aztán ugye letesztelem, hogy na így akkor jó-e, s had ne mondjam, apróságokon, centimétereken múlik, hogy épp kényelmes, vagy le se tudok rá feküdni, mert érzem, hogy a testem így nem bírja el. S nem arról volt szó, hogy ilyenkor "áh kicsit fáj", hanem az összes csontomban végig nyilal egyik pillanatról a másikra a fájdalom. Ennek majd később lesz egy vicces része is. Szóval mit ne mondjak nem volt könnyű. Na a párna pakolás. Mint ahogy mondtam, kb. akárhogy feküdtem, mindenhogy fájt. Volt két nagy párna, két paplan, egy keményebb hosszúkás "kispárna", egy keményebb kispárna, kevésbé keményebb kispárna, egy puha pufi kispárna, egy nagyon vékony kispárna, egy nyaktámasz - meg a kerek párna, a szögletes párna, a hosszú párna, a rövid párna, a gömbölyű párna... Na ezeket az összes kombinációban, fél óránként stócoltuk újra, azaz stócolta újra anya, hogy képes legyek feküdni. Kb. az első nap rá is ment. Találtunk két módszert, amiben tudtam feküdni. Ha az egyikben elfáradtam jött a másik. S így telt az első nap, az éjszakáról ne is beszéljünk.

De akkor jöjjön egy vicces kikacsintás. Nem annyira vicces még, de voltak olyan pozíciók, amikbe akaratlanul is belekényszerítettem magam és nem tudtam volna fel kelni belőle. Nem vicc. Az volt ugye a technika, hogy nem teljesen vízszintesen feküdtem, hanem a testem a csípőmmel olyan 45 fokos szöget zárt be. Amikor fel akartam kelni, akkor felhúztam az egyik lábam, megfogtam mind a két kezemmel és felhúztam magam ülő pozícióba. Onnantól már nem volt gond. Na viszont ha sikerült úgy mozognom, hogy a felsőtestem 45 foknál kissebb szöget zárjon be, netalántán vízszintesbe kerüljek, akkor már hatalmas gond volt. Ilyenkor már nem voltam elég erős, hogy felhúzzam magam. Na már most elég sokszor sikerült ilyen helyzetbe sodornom magam. Őszintén, aki kicsit is ismer engem, az tudja, hogy elképesztően könnyen eltudom röhögni magam olyan dolgokon, amik számomra viccesek. Régen rengeteget nevettem. Aztán ahogy az idő múlt, egyre csak kevesebbet nevettem, s ma már ritkaság igazán. Sajna ezt kell hallgatnom mindenkitől állandóan. Na de még most is vannak olyan helyzetek, dolgok amiken igazán el tudom magam nevetni. Valamilyen okból kifolyólag, az hogy belekényszerítettem magam mindannyiszor egy olyan fekvőpozícióba, ahonnan képtelen voltam felkelni, ezek közé a szituációk közé tartozott. Ezt próbáljuk meg elképzelni egy picit. Például túlságosan lecsúszok a párnáról. Érzem, hogy innen már nem lesz visszaút, akkor már reset-eljük az egészet, lefekszem teljesen vízszintesbe. Nos ez igazán fájdalmas volt már önmagában is, mert ugye a fémpánt valamelyest "összerándította" a csontozatom, egy ilyen kiterült pozíció pedig ellent megy a feszültségnek, szóval fájt. Amikor tudatosult bennem szerencsétlenségem, az valahogy mosolyra fakasztott. Itt kiemelném, hogy a műtétem után egy jó ideig, a második legfájdalmasabb dolog ami történhetett velem, hogy elkezdek nevetni. Ez kínkeservesen fájt. Egy csomó izom megfeszül nevetés közben, arról nem beszélve hogy kicsit remeg a tested, a bőrömön lehetett érezni, hogy felgyulladt, rögtön piros is lett. Nagyon nagyon fájt. Sajna ez a tény nem szegte kedvem, sőt! Elképesztően vicces volt valamiért, hogy ennyire jókedvű vagyok a nyomorom kellős közepén, úgyhogy még jobban elkezdtem nevetni, amit már már nem tudtam abba hagyni, s mit sem számított, hogy közben a tűz martaléka leszek. S megkoronázva az egészet, ilyenkor jött anyám. Anyám a legegyszerűbb teremtmény az egész világon. Faék egyszerűségű. Szeretem, s tudom ő is szeret engem, de olyan butus, hogy két mondatával képes leolvasztani az agyamat, igazából bárkiét. Sok esetben pillanatok alatt felingerli az embert, más esetekben csak legyintesz rá, de valamikor olyan "aranyosan hülyeség", amit mond vagy tesz, hogy nevetni is lehet rajta. Nos volt pár ilyen, ami önmagába megnehezítette a műtét utáni napokat, de még korántsem ez volt a csúcs. Visszatérve a befejezetlen kis történetre, azért a nevetésem mellett anyám észlelte a szenvedésem, amit jó anya lévén nem néz jó számmal. Szóval két másodperc alatt olyan jaguár pozícióba vágta magát fölöttem, amin nincs ember a világon, aki ne nevetné el magát. Irdatlanul fájt.

Tehát nem igazán volt könnyű velem, viszont anyám a milliárd szeretete mellett sem tudta megemberelni magát, s én már középiskolás éveim óta tudom, hogy nem vagyok kompatibilis semmilyen értelemben a szüleimmel. Minden tekintetben mások vagyunk, a rossz tulajdonságokon kívül, nem tudunk együtt meglenni. Ez most sem volt másképp. Úgyhogy akármennyire is jelen volt bennem egy őszinte aggodalom, hogy mégis hogyan fogom én ellátni magam, mikor néha képtelen vagyok felkelni, hazament kevesebb mint egy hét után. Igazából visszagondolva is kissé elképesztő, hogy ezt a korszakot is egyedül vészeltem át, de így volt (sajnos). Összesen háromszor látogattak meg, egyszer hoztak nekem vizet budapesti barátaink, meg ételt, aranyosak voltak. Meglátogatott unokatestvérem talán, de lehet ő csak a kórházból hozott haza, s meglátogatott egy barátom. Illetve még egyszer feljöttek anyáék a teljesség kedvéért.

Az egyik legnehezebb rész nyilván az alvás volt. Nagyon érzékenyen érint engem az alvás, nem igazán vagyok jó alvó. Eleve nem tudok idegen helyen, másokkal aludni, zavarnak a zajok, a fények, mindenhogy kényelmetlen és ha valami problémám van az az alvásomon is megérződik. Emellett pedig nagy szükségem lenne a jó alvásra, mert nagyon fáradékony vagyok, bár ez utóbbi időben javult hála egy-két változtatásnak, de sajna azokat ekkor még nem alkalmaztam. Tehát azért ha valaki úgy eleve rosszul érzi magát, egy pihentető alvás nagyszerű lenne. Na nekem abból jó ideig nem jutott. Mint írtam, eleve feküdni nem nagyon tudtam, mert fájt, de mást meg ugye nem nagyon csinálhattam. Mivel a két oldalamon vágtak fel, az oldalamra nem feküdhettem... hónapokig. Az első két-három hétben az éjszakáim többnyire teljesen éberen, vagy pár óra alvással és kínkeserves szenvedéssel teltek. Nagy áttörés volt egy új pozíció, mely esetében combtól felfelé vagyok az ágyon és a lábaim a földre lógnak, így tudtam már néha 4-5 órát aludni. Aztán nyilván javult a helyzet. Egy ideig... Az időérzékem borzalmas így nem mondok inkább semmit, de a lényeg, hogy egyre jobban tudtam aludni, javuló tendencia volt jelen, majd hirtelen jött a probléma. Ahogy elmúlt egyfajta fájdalom, megjelent egy másik a jobb lapockámnál. Először gyenge volt, majd napról napra egyre erősödött. Ugye ahogy már két hónapja, szinte a napjaim 80%-ban feküdtem, az én igazán erős testem, kiváltképp az igazán erős hátam kezdett teljesen csődöt mondani. Az idő előre haladtával olyannyira fájdalmas volt, hogy talán még rosszabb volt mint közvetlen a műtét után. Nagyon sokáig tűrtem, újra nem aludtam napokig és újra minden éjszaka a fejemet fogva ültem az ágy szélén és azt kérdezgettem magamtól, miért nem sírok? Pedig érzem, hogy akarok.

Valamiért nem akartam elmenni az orvoshoz. Sem ekkor, sem később. Nem tudom, hogy kellett-e volna, vagy sem, de egy kis időre elegem lett az egészből. Sokáig húztam így, de egyre elviselhetetlenebb volt a fájdalom, s volt, hogy már a létezés is önmagában elviselhetetlen volt. Szóval elmentem végül az orvoshoz. Felírtak fájdalomcsillapítót és izomlazítót. Teljesen meglepett, de igazából 4-5 nap után olyan csodásan éreztem magam, amire a legkevésbé sem számítottam. Mintha semmi bajom nem lenne, teljesen váratlan volt, nem is tudtam hova tenni az egészet. Abban a pár hétben komolyan egész jól éreztem magam, még a szokásos démonaim sem tudtak meghatni, olyan jó volt egy picit fájdalom nélkül lebegni. Aztán elmúlt. Elfogytatok a gyógyszerek. Hétről hétre szépen lassan jött vissza a fájdalom, egyre gyengébbnek éreztem magam. Azért itt muszáj megjegyeznem, itt már koránt sem volt annyira fájdalmas, mint korábban, egyszerűen csak visszavágytam a fájdalmatlanságot. Egy ideig próbáltam tűrni, mert azért a féktelen gyógyszerszedést sem tartom túlságosan jó dolognak, de végül újra írattam fel, amúgy is húzós hetek voltak a munkahelyen, minden erőmre szükségem volt. Fel is írtak egy újabb adagot, de valahogy már nem volt ugyanolyan. Végigszedtem, és azt mondtam, hogy ideje most már erőt vennem magamon, és önmagam viselnem. Úgyhogy onnantól nem írattam fel gyógyszert és nem is szedtem annyira. Egy ideig megint egész tűrhető volt, nem mondom, hogy olyan csodás volt, mint a korábban említett hetek, de azért már eltudtam viselni. Majd megint megjelent egy új fajta fájdalom.

A bal oldalamon, a bordáim vonulatával merőlegesen egyre inkább olyan érzésem volt, mint ha mondjuk egy 10 cm-es tű lenne a bőrömbe fúródva. Ha úgy van, akkor nem is érzed hogy ott van, de egy rossz mozdulat és érzed ezt az egész vékony hosszú valamit, ami rohadtul húz és fáj, nagyon feszes. Eleinte csak ritkán jött elő egy-egy mozdulatomra. Aztán egyre gyakrabban. Nem tudtam mi ez, nem értettem. Arra gondoltam, hogy valami drót, amivel rögzítették a pántot a testemben, komolyan felfúródott valahogy a húsomba és azt érzem. Persze amikor tapogattam magam, semmi fura nem volt, kívülről sem látszott semmi, esetleg, hogy kicsit pirosabb a bőröm. Aztán azon gondolkoztam, hogy valami görcs húzna ennyire, és azt érzem, hogy már majdnem elakar szakadni valami ín, vagy izomköteg, vagy mi? Egyre rosszabb volt és újra azon gondolkodtam, hogy felhívom az orvost. Aztán volt egy nap, nem olyan rég, közeledve a karácsonyhoz, a nagy pihenéshez amit már úgy vártam, amire úgy vágyok. Egy ilyen fontos eseményt meg kell tisztelni, és ki kell takarítani. Amikor takarítok, az életem is kitakarítom. Egy szenvedéssel teli munkanap után úgy döntöttem, az életembe újra egy kis tisztaságot hozok, hát neki láttam takarítani. Körülbelül két órája végezhettem a tisztogatást, amikor ráeszméltem, hogy nem mostanában fogok még végezni és már eléggé éreztem a fáradságot, a fájdalmat. A vírus miatt, a munkám miatt, a bezártságom miatt eleve nagyon nem jó nekem ez az egész helyzet és nagyon le vagyok gyengülve. Szinte semennyit nem mozgok mostanában és ez nagyon nem jó. Na most a nulla mozgást megkoronázni, egy több órás kemény takarításos maratonnal, nem vált ki kellemes reakciókat a szervezetemből. Mit csinálok ilyenkor? Begyógyszerezem magam. Mindig van azért pár pirula és azért az ilyen helyzetekre elő is veszem őket. Szóval bevettem ezt-azt és késő éjjelig takarítottam, majd önelégülten estembe a tiszta ágyamba. A lelkem megtisztult.

Másnap nem mondom, hogy rögtön, de egy idő után észrevettem, hogy nem igazán érzem a feszülést. Majd másnap sem és azután sem. Majd már hetekkel később sem. Pedig nem szedek fájdalomcsillapítót. Úgyhogy, most habár még csak kevés ideje, de most először érzem magam igazán jól a műtétem óta, anélkül, hogy gyógyszert szednék és ennek igazán örülök. Amit egész biztos megtanultam, nem csak a műtétem kapcsán, hanem az elmúlt éveim kapcsán, hogy egyesek nem értékelik, amikor nincs fájdalom. Persze mindenkinek van fájdalma. S habár egy kis időre is, ha el is múlik fizikai fájdalmam, még mindig nem találok gyógyírt a lelkemre.