ÄME

Őszintén nem annyira van kedvem neki ugrani ennek a leírásnak. Írni fárasztó. Főképpen akkor, amikor valami értékeset szeretnél leírni. Az első pánikrohamommal kapcsolatban valamiért két dologra emlékszem. A szőnyegre és a régi bútorainkra a szüleim lakásának nagyszobájából. Nem igazán tudom miért ezek a képek ragadtak meg bennem, de azt gondolom, hogy vagy mert a szekrénynek támaszkodva a földre bambultam, miközben valószínűleg a mellkasom szoríttattam, vagy mert a szőnyegen a szekrényhez kuporodtam. Legyen bármelyik is, nem volt jó és ekkor még azt sem tudtam mi az.

Megbántottak. Mindig amikor megbántanak és összetörök, általában ugyanazon dolgok játszódnak le. Van kétségbeesés, vergődés, bizonytalanság, "gyász", önmarcangolás és magány. Azt gondolom a megértésemhez szükség van tisztában lenni azzal, hogy én miképpen is gondolkodok a világról. Gyakran megkapom, hogy én a boldogságot egy társhoz kötöm, s hogy az élet az több ennél. Abban egyetértek ezen állítással, hogy természetesen az élet több ennél, viszont a kijelentés első részével már kevésbé. Vannak nyilvánvalóan célok, amiket egy ember elakar érni. S ezen út, illetve maga a cél elérése boldogságot is okozhat minden bizonnyal. Csak sajna előjön az a gond, amit valamiért sokan nem akarnak számításba venni, a tény, hogy a legtöbb elismert gondolkodó az emberiség története alatt, nem véletlenül jellemezte a boldogságot egy pillanatként. Ha egy ember nem csupán beengedi hallójárataiba szavaimat, majd azokat engedi is ki a másik oldalon, úgy elgondolkodván "elméleteimen", talán lehet találni valamiféle racionalitást, és nem mindenképp szükséges hozzá egy spirituális érzékelés, hogy megérthesse. A spirituális szót egyébként sem kedveltem sohasem. Valamiért a kuruzslásra és a szélhámosságra asszociálok. Nem rég próbáltam éreztetni egy kedves ismerősömmel... Ha elképzeljük a világot, ahol igazából csak mi létezünk, akkor mi értelme van bármi célnak? Mi értelme van az alkotásnak? Mi értelme van a megpróbáltatásnak? Véleményem szerint minden ami az embert magasztossá teszi, s minden ami az emberben értékes, azt alapvetően azon aspektus teszi lehetővé, miszerint társaslények vagyunk. Amennyiben nem tudjuk építészetünk megosztani másokkal, úgy azon létesítmények alapvetően veszítik el bármi létjogusultságuk, midőn a világmindenségig tátongó üresség fogja a homályba taszítani azokat.

Hiába hangoztatom szinte állandóan, hogy mennyire utálom az embereket, be kell látnom, hogy sajnos ezen állításom így önmagában nem igaz. Nem az embereket utálom, hanem azt utálom, hogy az emberek eldobják értékeiket, valami lényegtelenért, anyagiért, mulandóért. Az én piramisom tetején, mindig is az ember fog állni. Természetesen, nem akármilyen ember. Igazán komplex és végtelenül rejtélyes lények vagyunk. A világban, minden élményünk, tudásunk, tapasztalásunk végtére mi határoljuk be, hogy miképp cselekszünk, avagy miképp gondolkodunk, érzünk. Egy másik ember társaságában, ez pedig máris izgalmas kombinációkká és lehetőségekké tud tovább terjedni. Rengeteg részlet rejlik bennünk. S az, hogy ezen részletek, miképp csiszolódnak, csupán két ember kapcsán, az számomra önmagában, valami elképesztő elgondolás. Ami igazán nehéz, az a válasz a kérdésre, hogy végtére is mi az érték az emberben, avagy leegyszerűsítve mitől leszünk jók, avagy rosszak. Ezen igazán egyszerű kérdés, valószínűleg sosem fog megválaszolásra kerülni. Ám a tíz parancsolat, talán mindenképp egy dogmatikus, a vallástól függetlenül megfelelő indulópont, mondhatni egy gerinc. Egy gerinc a szó átvitt és szoros értelmében.

1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
2. Isten nevét hiába ne vedd!
3. Az Úr napját szenteld meg!
4. Atyádat és anyádat tiszteld!
5. Ne ölj!
6. Ne paráználkodj!
7. Ne lopj!
8. Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy!
9. Felebarátod házastársát ne kívánd!
10. Mások tulajdonát ne kívánd!

Akik némileg ismernek, azok tudhatják, hogy nem vagyok igazán vallásos. Így természetesen, az első ponttól gond nélkül képes vagyok megválni, ámbár ha kicsit elvonatkoztatunk, lehetséges lenne átalakítani egy jóval általánosabb gondolatra, mely talán szintén értéket képviselhetne. A másodikat is kihagynám hasonló okokból kifolyólag, a harmadikkal egyetemben. Amin már sokkal inkább hajlandó lennék vélekedni, az a negyedik. Ámbár ahogy ezen sorral végzek, eluralkodik rajtam sajnos a harag, melyet a mai világ szülői kapcsán érzek. Lehet igazságtalanul. S az ötödik, az első megkérdőjelezhetetlen. Talán a hatodikat is érdemes picit alakítani. Ezután viszont talán már nem sok kérdés merül fel...

Habár nem mindannyian vagyunk hívők, valamiért alapvetően mégis ezen íratlan szabályok mentén éljük, többé, avagy kevésbé életünk. A határvonalat igazán nehéz meghúzni, hogy hol válik a jó, rosszá, illetve az is eléggé valószínű, hogy nem csupán ezen két véglet létezik. Ennek ellenére, jómagam hajlandó vagyok gyakran jóról és rosszról beszélni. Nagyon fontos számomra az értékrend. Az emberek szeretik azt gondolni, hogy a viszonyulásunk a világhoz, alapvetően mindig annak függvényében áll, hogy miképpen is igazodik a mi világról alkotott képünkhöz. Nem támogatom ezt a gondolatot, s sohasem támogattam. Alapvetően mindig azt teszem, amit jónak találok. Viszont, hogy mit találok jónak, azt nem én alkottam meg. Ez pedig önmagában szerintem igazán fontos tény. Nem azért gondolkodom úgy, ahogy mert én így találtam ki saját magam értékrendjét, melyet természetesen árnyalnék annyival, hogy nyilvánvalóan formáltam azt. A gerinc, az viszont nem általam kreált. Szeretem azt gondolni, hogy a világban vannak, előre elrendeltetett dolgok, mi több szükségszerűnek tartom, hogy legyenek. Ezen az univerzum alkotta szabályokat el kell fogadni, hiszen ha ezt nem tesszük meg, akkor egy eleve elrendeltetett vesztes csatába igyekszünk egyetlen rövid életünkkel.

Nem élem tökéletesen az életem. Kicsit sem. Rengeteg dolog van, amivel nem igazán vagyok elégedett, rengeteg hiba, nehézség amivel nem tudtam megküzdeni. Valamelyeset mégis azt tudom mondani, hogy elégedett s a "magam módján boldog" vagyok. Az játszódik le a fejemben, hogy habár vétkezem - s fontos itt megemlíteni, hogy sohasem jóvátehetetlen, hatalmas nagy vétkekről van szó -, de öntudatomnál vagyok a tekintetben, hogy habár szigorú értékrendhez is tartom magam, ember vagyok, s úgy nem tévedhetetlen. Itt viszont nem győzöm kihangsúlyozni, hogy vétek és vétek között a különbség szakadéknyi is lehet. Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem jól csinálok, avagy csinálhatnám jobban. S őszintén, nyilvánvalóan nem lustaság és indíttatás hiány okozza ezen tenni nem képes állapotom. Nehéz. Erősebbnek kell lennem, jobbnak kell lennem, nem szabad félnem s ezt mind tudom jól, de mégis nehéz. Csupán egy kis megértésre vágyom ezzel kapcsolatban, s nem pedig eltekintésre. Világokat nem lehet egy nap alatt teremteni, bármennyire is szép a mese a mindenhatóról. Lehet nagyon, nagyon lassan haladok, de úgy vélem haladok, s vitathatatlan azon érzések s gondolatok sokasága, ami jelzi bennem szándékom a jó iránt. Vannak pillanatok, mikor ezen útról néha-néha letérek, ezért a felelősséget vállalom, s minden alkalommal megszenvedem tetteim következményét becsületesen, s nem elcsalva a rossz érzést. Az élethez tartozik jó és rossz is. Végtére is minden egy bizonyos dimenzióban ezen két végpont között történik.

Bántottam embereket. Nem is egyet. S úgy bántottam embereket, mely módot a leginkább fájdalmasnak gondolom. A lelküket bántottam. A lélek, számomra igazán érzékeny pont. Törékeny entitás az, értékes, fényes, utat mutat. Volt amikor szánt szándékkal bántani akartam. Igaz, ez már régen volt. Úgy gondolom meg bűnhődtem érte, bár minden egyes ilyen bűnhődés során azon gondolkodom, hogy vajon tényleg visszakaptam-e már mindent. Elsőnek mindig elhangzik háborgó megtört énemből, hogy "Én ezt nem érdemlem meg", majd, ahogy egyre inkább manifesztálódik a fájdalom, s törik meg a lelkem, úgy alakul át a kérdés, "Vajon ezt érdemlem?". Nem vagyok univerzum, nem tudom a választ. Bántottam embereket, akiket nem is tudtam, hogy bántok. Talán, ez a legmegbocsáthatóbb. Midőn nem vagyunk gondolatolvasók, néha igazán nehéz érzékelni, hogy amíg valami számunkra jelentéktelen semmiség, amely csak úgy kiillan a semmibe, addig más számára ezen szálló ige, atombombaként robban énjének legmélyebb, legérzékenyebb pontjában. S talán a legrosszabb mind közül, bántottam embereket, akiket nem akartam, de tudtam, hogy bántok. Nehezen tudom mérlegelni ilyenkor mely súly nyomja az én vállam, s mely a másikét. Hiszen, mikor is két emberről van szó, úgy sohasem lehet egyikük tetteit, érzéseit önmagában vizsgálni, csakis együtt! Ha nem akarom bántani, akkor valószínűleg jó okom van rá, amiért mégis hagyom annak tudatában, hogy ezzel fájdalmat okozok egy embernek, akinek nem akarok, egy léleknek, ami a társam. S ezen okot, a másiknak ugyanúgy kötelessége megérteni, hiszen ezen dinamika nélkül lehetetlen két ember lelkének együttes létezése és összefonódása. S minden ilyen elszalajtott lehetőség, amely során emberi gőgünk, irigységünk s önzőségünk hangos csábító csalogató szava hallatára megakadályozzuk a világunk, legtisztább és kétségkívül legszebb, emberi mélységünk összefonódását.

Több napja írom ezen bejegyzést. Változott valami. Régen teljesen másképp éltem meg szenvedésem. Annak idején annyira kínzott a fájdalom, mely tortúra során tele voltam, gondolatok és érzések telítettek. Volt bennem egy késztetés ami arra ösztökélt, hogy valamely mód ezeket kiadjam magamból. Mondhatni megihletett. Ezzel szemben jelenleg, hogy teljesen őszinte legyek, ez sokkal inkább kényszerszerű. Igazából csak bennem van egy a borzalmas rossz érzés, eltömít a tehetetlenség s már ezen utolsó mentsváram sincs amibe képes lennék kapaszkodni. El kell, hogy mondjam nagyon rosszul érzem magam jelenleg. S immáron ez egyáltalán nem az a fennkölt szenvedés melynek során azt érzem, hogy emberi mivoltom emelkedik, nem érzem, hogy ezt a rosszat bármi jóba képes lennék áttranszformálni, egyszerűen csak elönt a kín. Igaz, nem oly mértékben mint annak idején, de meg kell valljam, visszasírom azt az emelkedett kínlódást, abban volt még valamiféle lírikus élmény, volt benne valami izgalmas dramaturgia mely során értékeket voltam képes építeni magamban, s a mostani rosszon kívül felőrjít ennek a hiánya. Napok óta ki szeretném szenvedni magamból ezt az egész irományt, valami koherens egész gondolatvilágot megörökíteni mely képvisel némi jóságot, de be kell látnom, hogy képtelen vagyok erre és amit teszek, az nem más mint erőszak. Nem értem... Közben meg azért mégis motoszkál bennem némi motiváció a megmozdulásra, de őszintén fogalmam sincs mit kéne tennem. Próbáltam rajzolni, festeni, zenét készíteni, kibeszélni, s ugyebár próbáltam leírni. Úgy érzem semmi újat nem tudok már alkotni, hiszen ugyanazon örvénylő dilemma éli reneszánszát bennem újra és újra, mit egyszer már leírtam.

Live your life... live it well.

Rosszul vagyok. Az érzés nem oly mértékű, de ennek ellenére sokkal rosszabb. Hiányzik nekem nagyon, s teljesen nosztalgiázásban élek, ahogy mindenről és minden pillanatban emlékek sora fénylik fel bennem, s szívem teljesen elönti ez a szomorú hiány, ami természetesen megvan fűszerezve némi pillanatnyi keserű boldogsággal midőn átélem azon közös, hozzá kötődő pillanatokat melyeket most végtelenül hiányolok. Hiányzik. Tényleg nagyon hiányzik. Szavakkal nem tudom már leírni mennyire, hiszen az összeset elcsépeltem már. Nem próbálom már megérteni a miértet. Eltudnám kezdeni a szálat, feltudnám sorolni az okokat és a fordulópontokat, a hibákat, de a végén ugyanarra a megválaszolhatatlan kérdésre fogok jutni, hogy mindennek a tudatában miért kellett ennek történnie? Hiszen történhetett volna másképp is. S habár már kifejtettem hitem a sorsban, illetve meggyőződésem, hogy habár van kihatásunk az életünkre, s ez nem kicsi, úgy gondolom valahol minden elrendeltetett. Ebben az esetben pedig a kérdésem, miszerint miért kellett ennek történnie, nem érthetem addig, amíg jómagam története a végére nem ért. Hiszen pontosan abban a pillanatban fog minden egy egésszé állni. Sajnos ezen felismerés, illetve ezen tény elfogadása csöppet sem segít. Jelenleg semmi sem segít, s nem is fog. Marad a jól ismert kút, a beszűkült cső, a mélységes verem, a koszos falak és fentről megvilágító hitegető fény mely élteti bennem a reményt valami iránt mely valószínűleg sosem fog megtörténni. Ezzel épül fel a két pont, a reális mélység, s a remény sugara mely lelkem egy kiláthatatlan téboly elé állítja amely így az önmarcangolásra kényszerül. Szembe kell néznem, s meg kell küzdenem újra. Végtére is erről szól az élet, egy soha véget nem érő küzdelemről... Bár motiválnál te, ki oly kedves lettél szívemnek... Rossz, hogy kedveseim emlékének sora bővül, s nem pedig egy nekem rendeltetett kedvesem találja meg helyét mellettem. Lehet tényleg nincs semmi állandóság a világban, s amit szeretnék az lehetetlen. Csak ha ezzel szembe nézek, motivációm a világban eltűnik...

I'm Death, Straight Up!