ÄME

Ez akár lehetne egy évértékelő is. Ez viszont nem igaz. Ez nem évértékelő lesz, hanem amolyan életértékelő. Eddigi életértékelő. Igazából évértékelőt szerettem volna, viszont ahogy elkezdtem, rájöttem, hogy talán jobban illene hozzám ez a forma. Csak foglaljunk össze gyorsan engem. Talán segít az előre haladásban. Talán tisztább képet ad. Lássunk hozzá!

A gyerekkorom nem szeretném bőlére fogni. Egyszerű család, de szerető. Nem sok pénz, de mégis megvan minden. Nem vagyok túl kiemelkedő, de mégis kiemelkedek. Gyerekként egyébként igazán aranyos és jópofa voltam. Az már akkor is látszott rajtam, hogy kicsit lassú a tekintet, de azért nem voltam hülye egyáltalán. Szép gyermekkorom volt. Volt sok játékom, nevettem sokat, naivan tekintettem a világra. Játszottam a többi gyerekkel, futkároztam, még akár meztelenül is! Nevettem, ha egy kutya nyaldossa a lábaim, de már akkor is olyan makacs voltam, hogy habár százszor estem le az ágyról, mikor épp fel akartam rá mászni, s már vörös fejjel indultam neki, de neki indultam újra és újra, egész még nem sikerült. S már akkor e nagy tettem után hátra dőltem és megpihentem, élveztem a pillanatot.  Meglátszott már akkor pár ma már virágzó jellemem csírája. Voltam bölcsődés, írtam szerelmeslevelet az óvodában, gyíkokat fogtam, itattam leesett madárfiókát a játszótéren, bunkert építettem, mesekönyveket hallgattam és tanultam meg kívülről, pecáztam az unokatestvéreimmel. Szép gyerekkorom volt.

Majd jött az általános iskola. Talán mondhatom, hogy eddigi életem legszebb időszaka volt, s amennyire tovább akartam már lépni utóbbi éveimben, ma legalább annyira szeretném visszakapni, ami ott egyszer az enyém volt. Szinte az egész osztállyal jóban voltam. A legmenőbbek közé tartoztam, és abban a társaságban is talán én voltam az egyik, ha nem a legnagyobb vezér. Akikkel nem voltam napi kapcsolatban, vagy akik utáltak, ők sem tettek semmi degradálót, mert megvolt a tekintélyem. Részt vettem ezer versenyen, vetélkedőn, programon, hülyéskedtem, hülyéskedtünk a barátokkal, átjártunk egymáshoz, CD-n játékokat cseréltünk, szülinapibulikon szórakoztunk, futkároztunk, verekedtünk, sportoltunk. Ezer dolgot csináltunk akkor és jól éreztem magam. Az évek során már teljes biztonságba és magabiztosságba kerültem ott, ismertem mindent és mindenkit. Megtaláltam első plátói, első gyerekkori szerelmem, akit soha sem kaphattam meg. Helyette megkaptam első csókom, de nem tőle. Borzalmas voltam, sajnálom szegény lányt. Egyébként meg sokszor szemét voltam. A menőségemhez az is társult, hogy mások kárán szórakoztam, vagy mások szekálásával szórakoztam. Néha azon gondolkozom, hogy lehet, ezen időszak miatt kapom ma azt, amit. Sajnos nem itt hagytam fel ezzel a káros megalomán szokással. A végére kicsit romlott a helyzet, és igazából talán onnantól indult el életem egyik lejtmenete. Ahogy egyre ”idősebbek” lettünk, úgy a többiek változtak. Én pedig nem igazán. Ezt így utólag is nehéz megfogalmazni, viszont ahogy egyre inkább nyitott lett mindenki a trendire, a menőre, a tömegre, úgy én már akkor is inkább azt éreztem, hogy nem akarom. S így én azt éreztem, hogy külön úton haladunk tovább az addigi emberekkel, azokkal, akik egész odáig a legközelebb voltak hozzám. Voltak, akikkel ez összeveszésig fajult, és voltak, akikkel a kapcsolat az elfeledés homályába merült el a középiskola eljövetelével.

A középiskolás időszakom már nem volt ennyire sikeres. A gólyatábor így visszaemlékezve szuper volt. Az volt az utolsó tábor, amin még hajlandó – és talán képes – voltam részt venni. Új osztálytársak, új emberek és új barátok jöttek az életembe. Ezúttal már viszont nem a menők között voltam. És az a baj, hogy habár nem éreztem rosszul magam az akkori barátaimmal, úgy éreztem közéjük sem tartozom. Talán valamikor e tájt kezdett el rám nehezedni ez az érzet. A kívülállóság. Az osztályt simán fel lehetett két féle részre bontani. Voltak a menők, akik bulizgattak minden hétvégén, iszogattak, ahol olyan gazdag volt anyu/apu, hogy a lány már utolsó két évfolyamon egy vadonatúj terepjáróval járt suliba. Akik jobb esetben évente új emberrel jártak, akik lenéztek engem és az én társaságom, akik kinevettek és jókat szórakoztam rajtam. Persze ha ész kellett, segítség meg puska, akkor nem szégyelltek megalázkodni előttem. Az volt a baj, ami kicsit ma is a baj. Ez már a felnőttévállás kezdete volt, és itt éreztem meg legelőször, hogy ez mit is jelent. Nem volt jó érzés. A másik fél pedig mi voltunk. A ”lúzerek”, a kockák, akiknek a háromnegyede még lány kezét sem fogta, akik csak a játékokról és a gépekről beszéltek. Némelyikünk még okos sem volt. S az a baj, hogy én egyik sem voltam. Mármint nem voltam menő, mert nem érdekel a divat, nem akartam minél népszerűbb lenni, nem akartam tömeg lenni, nem mások véleménye alapján akartam meghatározni magam. S nem voltam lúzer, de még csak kocka sem, buta pedig végképp nem. Szeretem a számtechet, a tudományokat, szeretek játszani, de sosem azért csináltam annyit, mint amennyit, mert ez az, ami a leginkább boldoggá tesz, hanem mert nem volt más. Főleg ekkor. Általános iskolában a barátaim sokkal közelebb álltak hozzám. Velük még elmentünk együtt ide-oda játszani, csavarogni, sulin kívül is együtt lógtunk. Itt, mivelhogy ők hazamentek és játszottak, mi mást csinálhattam volna? Persze megvoltak ezeknek az éveknek is a szép pillanatai. Az első füves cigi, reggelente cigizés a többiekkel, suli előtt a kocsmában biliárdozás, suli után a kocsmában egy sör, jogosítvány, első szex. Azért valamiféle romlást csak sejtet, hogy mit soroltam fel eddig és mit sorolok fel most. Erre ráfognák a többiek, hogy milyen unalmas és szent vagyok, pedig ekkor is jócskán szemétkedtem másokkal, talán még durvábban, mint középiskolában. Viszont nem tudom, ha ezeket az élményeket kellene oda tennem a többihez, én inkább a többit választanám. Ez csak azért volt élmény, mert mindenki ezt tette, mert egy itt muszáj volt nekem is trendivé válnom. Ha ezeket elvennék tőlem, nem érezném magam kevesebbnek, sőt, nem érezném elszalajtott lehetőségnek, nem érezném úgy, hogy lemaradtam valamikről, ellenben a korábbi élményeimmel. Itt már megint nagyon vártam a tovább lépést és az egyetemet, úgyhogy jött Budapest.

Budapesttel együtt pedig jött a szerelem, melytől később csúfosan és jogtalanul megfosztottak. Az első pár hónap igazából csodálatos volt. Nagy nehezen sikerült albérletet találni, és azt hittem, egy olyan középiskolai osztálytársammal költözök össze, akivel minden király lesz, habár mint korábban említettem, úgy éreztem nem ez a közeg az enyém, de bíztam. Ahogy felköltöztem lett barátnőm. Vele nem éreztem azt, hogy nem illik hozzám, letaglózott. Itt nem is volt kérdés a bizalom. Hát mindkettőt csúful megjártam. Először csak félig megfosztotta bizalmam a kapcsolatunktól a barátnőm. Emiatt elszúrtam az egyetemet, mely nagy hatással volt onnantól a jövőmre. Ezután megromlott a bizalom a barátaimmal, akik kiutáltak, kitagadtak, majd a közösalbérletből is el kellett menekülnöm. Ezután a bizalom másik felét is lerombolta szerelmem, de azért utána még 1,5 évig próbáltam ezt megjavítani. Volt, amikor benne is volt erre hajlandóság. Majd beütötte az utolsó koporsószeget, ez már korábban rányomta súlyát az egyetemre, mely egyetemi éveim, budapesti élményeim így rémálommá lettek, s szerelmem a szörnyeteggé, kielől haza kellett menekülnöm és életemben először, én a makacs, az akaratos, a magabiztos kit emiatt oly sokszor vastagbőrűnek, nagyképűnek bélyegeztek - hozzáteszem jogosan - ott voltam teljes kétségbeesésben, bizonytalanságban, kilátástalanságban. Igazából ekkor állt be a mélypont és innen kezdődött minden betegségem. Viszont ez most csak a teljesség kedvéért írtam le, hiszen e történetek itt élnek már mindannyian a blogba, sokszor, sokféleképen.

Lévén hogy ez volt a kút, ekkor ismertem – és írtam meg – az ”Én”-t, nem volt hova lejjebb csúszni, bár ezzel a sok betegséggel a sors erősen próbálkozott. Igazából innentől kezdve már minden benne van a többi bejegyzésben, sőt még korábbról. Aztán elmúlt 2 év. Mint gyerekként az ágyra mászásnál a sikertelenség ellenére újra és újra nekifutottam mindennek. Újjáépítettem magam. Emberibb lettem, mely gyakran azt jelentheti másoknak, hogy gyengébb. Ma már ha valaki emberi, akkor az gyenge, de ez hazugság. Viszont ezt mindenki számára nagyon fontos leszögezni.  Ne engedj a látszat csábításának. Nálam nagyobb ellentét a gyengeségre aligha van jelen a világon. Már ezerszer úgy belemártottam magam a mocsokba, hogy abba bárki más már beletörődött volna. Oly sokévnyi kínszenvedés után mikor újra megjelent volt szerelmem s pár alkalom után oly nagy hibát követtünk el, mely hibáim egyik legnagyobbika, beletörődhettem volna, hiszen ott volt előttem minden mire évekig nemet mondtam. Ekkora csábítás után, melyre ott bólogattam újra túllendülni, és azt mondani, hogy nem! Nem pedig úgy, mint a gyengék, vétkesen, ámbár mégis engedve a csábításnak, s így megkapva a vágyat hatra dőlhettem volna és élvezkedhettem volna. Ők mindannyian ezt teszik igazából. A beletörődéssel leplezik vétkük. Azt mondják: „Már megtettem, már nincs mit tenni.” Nos ott és akkor, már én is megtettem. Viszont van mit tenni, s meg is teszem. Sosem fejlődtem annyit ez alatt a 2-3 év alatt. Meg tanultam zongorázni, én lettem a legjobb az egyetemen, okosabb lettem, tehetségesebb, szorgalmasabb, komolyabb. Sokkal tisztábban látok, olvasom az embereket és olvasom magam, teljes öntudatban vagyok, teljesen ismerem magam, mely érzetet mások legkevésbé tudhatnak magukénak. Voltam versenyeken, lett stabil anyagi hátterem, ámbár még nem vagyok gazdag. Művelődtem, ámbár még nem végeztem. Függetlenedtem, ámbár még nem érzem lelkileg függetlennek magam, de már nem soká. Egyszerűen felnőttem.  Még ez nem teljesen igaz, de már bele vagyok kényszerülve. Legutóbb oly sok volt a fájdalom, hogy elmenekültem. Életem legnagyobb csalódása. Az elmúlt 2 évben ezért a pillanatért küzdöttem, hogy újra nyeregbe legyek. 1-2 év és minden betegségemből is kigyógyítom magam. Megbosszulom a várost és megbosszulom a sorsot, amiért oly igazságtalanul vert engem, mert habár nem tagadom, nem vagyok szent, túlzásnak érzem. Azért elhamarkodni sem szeretném, lehet, még csak nem látom át. Viszont a felnőttévállással, s hogy egy újabb kép tiszta számomra…

E felismeréssel meg kell, mondjam, hogy így, hogy én már túl vagyok rajta, vagy legalább is a kapuban állok, és most ezt te neked írom. Néha már csak azért nem merek ítéleteket mondani feletted, mert aggódom, hogy teljesülnének, mint ahogy eddig az összes, s ha valóra válnának, úgy életed sikertelensége biztos átok lenne. Amitől meg inkább aggódom, hogy ezen ítéletek teljesülése, nem attól függ, hogy kimondom-e őket, avagy sem.