Ez amolyan hiánypótló lesz. Semmi értelme nincs és nem is fog semmiről szólni. Valahogy az előző bejegyzésem után elkapott olykor-olykor egy afféle hév, hogy írnom kell, valami nyomja a lelkem. Amikor ilyen állapotba kerültem valami mindig megzavart. Azóta csak várom, hogy újra átélhessem azt az érzést és végre írhassak. Már bevettem a gyógyszert, így nem is tudom, valamiféle kellemes elmélkedésre számíthatunk? Majd kiderül.
Hallgatom itt a csodásabbnál csodásabb műveket. Most éppen Mozart szimfóniája megy, mely habár valóban elkápráztat, még sem ő volt az aki egészen magával ragadott volna. Megtanultam hallani szerzeményeiben a hangok kifinomult csodás harmóniáját, az egységet, a tisztaságot. Igen, ez az ami engem igazán lázba hoz és magával ragad, a tisztaság. Nagyobb hatással volt rám Liszt, lehet hogy rapszodikus műfaj miatt érint meg igazán. Az a szeszélyesség és zaklatottság, a tökély mellyel kezeli a zongorát, egyszerűen lenyűgöző. Úgy érzem eléri lelkem legmélyebb zugait is, úgy érzem, hogy megért, a zene megért és tökéletesen reflektál, bemutat engem magamnak. Csodálatos finomsággal ugrál a lelkemben ez a gyönyörűséges dallam, végig kísér önmagamon és hol melegség övezi ezt a felfedezést, hol pedig letaglózó fájdalom és borzalom.
Talán ez a tisztaság utáni vágy is kelti fel bennem az érdeklődést a nők után, akiket nagyon kérkedve kezelek most, nem tudom pontosan eldönteni, hogy kik is ők valójában. Egyfelől látom bennük a tisztaság lehetőségét, másfelől azt a gyarlóságot amivel nem szégyenlik bemocskolni ezen emberi égkoronát. Egyszerre vágyom gyengéd érintésükre, de csillapíthatatlan szomjat érzek megalázásuk vágya iránt is, hogy visszakapják az élettől mind azt a undorító eszményt, amellyel kedvükre deformálják ez erkölcsöt és morált.
Ma valahogy nem igazán éreztem magam jól. Semmi különösebb dolog nem történt ami okként szolgált volna e felfoghatatlan érzetemre, de szorította, fojtogatta lelkem. Talán a nyugtató most kicsit csillapítja szorításom. Szorongok. Száraz a szám, nem régiben véresre kapartam ujjbegyeim. Ez a végtelen spirál kínoz mindenben, elmémben és testemben is. Hiába gondolkodom a megoldáson, a megoldás a probléma elfogadása, a problémát nem elfogadni kell, hanem megoldani. A probléma megoldása, a probléma elfogadása, ami nem megoldás, de ez a megoldás. Hiába érzem magam jobban, ha testem minden fáradságával és kényelmetlenségével letaszít újra és újra, mert nem én, hanem a tudat alattim irányít, ki engedte őt oda, s mi gondja van? Miért nem közli velem? Szívesen segítenék, de még csak nem is segít, nem mondja, hogy merre keressem a gondot, merre induljak, miért nem beszélsz hozzám?
Csak kérlek beszélj hozzám és én segítek!
Utolsó kommentek