ÄME

Amikor még jártam a pszichiátriára és megcsináltam a híres nevezetes rorschach tesztet, akkor pont ez volt az egyik dolog amit a doktor nő megállapított. Minden egyes kis tintapacára csak szavakat mondtam. Nem egy történet jutott eszembe, nem is kezdtem az érzéseim boncolgatni, csak letudtam egy szóval. Érintés, találkozás, halál. Azt mondta, hogy absztrakt módon ragadom meg a dolgokat. Ez utalhat depresszióra. Pont emiatt, most nem az lesz ennek a bejegyzésnek a címe, hogy elmúlás, bár lehetne az.

Egy ideje nem írok. Se ide, se máshova nem írok semmit. Őszintén, néha egész van kedvem hozzá, de felmerül bennem oly megannyi hangos kritika, ami kicsit visszatart, másfelől pedig nincs miről írni. Most sincs. Viszont most akkor is fogok írni. Pár nap múlva a szó szoros értelmében átfogják szúrni a mellkasom. Tök vidám. Igazából egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet-e ez az egész. Egyébként meg le akarom győzni. Néha arról fantáziálgatok - s nem a drámaiság kedvéért -, hogy leáll a szívem és újra kell éleszteniük. Nagyon fontos, hogy újraéledjek, mert ha csak simán meghalnék, az kudarc lenne. Le akarom győzni. Úgy fogom fel mint valami ellenség, le akarom győzni és felakarok épülni, szenvedni akarok és tűrni akarom, mi több, fölé kerekedni. Amikor bevállaltam a műtétet, akkor mélységem magaslatán voltam. Most már kicsit változtak a kedélyek. Egyébként az az érdekes, hogy a műtétem kapcsán írok, míg a diplomám kapcsán nem írtam. Nem véletlen, csalódást okoz.

S csalódást okoz még mindig oly sok minden. Csalódást okozott ő, csalódást okoz, hogy most nem írok le ide pár gondolatot vele kapcsolatban, mert még mindig érdekel, hogy megbántom-e. Azt viszont el kell árulnom, hogy teljességgel kiábrándított. Csalódást okoz a jövő, a nemzedékem, hogy amíg úgy közelítek meg egy lányt, ahogy rendjén van, addig hisztizik, de ha meg megbaszom, akkor jó vagyok. Így felcsesztek. Azt hiszem kedd volt. Felcsesztek és elhatároztam, hogy jó, most akkor azt csinálom, amit ti, olyan leszek mint ti. Hisz ismerem a módszereitek, az elveitek, jobban értelek bennőtök, mint ti ön-ön magatok. Meg kell hagynom, ment is. Egész az elsőig. Már az elsőnél is biztos vagyok benne, hogy nem látta a lány az örömöt az arcomon. Semmi gond nincs a lánnyal. Amit most írni fog, nem bántásképp írom. Amikor megérkezett, akkor még tetszett. Szép volt. Egész jó volt, hogy nem vagyok egyedül. Aztán megcsókoltam. Még az is jó volt. Sokkal hevesebb lett tőle, mit arra számítottam volna. Utána viszont már minden lejtett. Az egész átment abba a nagyon romantikus dologba, anélkül, hogy bármi romantika jelen lett volna. Megint rosszul lettem. Visszagondolva már innentől az egész undort váltott ki belőlem. Ahogy minden egyes csóknál újra és újra elhúzza az arcom, és a szemembe néz, és már ő csókol meg, újra és újra. Bámul, folyton a szemembe néz, de mi a francért? Én tőle nem akarom, nem akarom hogy a szemembe nézzen én nem akarom ezt az egész érzést tőle, miért csinálja? S hiába vetkőztetem nem számít. Egyrészt ellenkezik, ámbár nem értem miért. Végül természetesen hagyja magát, ami még inkább igazolja az ellenkezés értelmetlenségét. Azért nem voltam erőszakos, de a bűntudat még is meg lett alapozva, hogy akkor most akarásról van szó, avagy félelemről. Akkor már simogatom, de őt még mindig nem az érdekli, hanem a kibaszott tekintetem, állandón hátra támaszkodik, hogy az arca közelebb legyen az arcomhoz, és visszanyomom de már tápászkodik fel, az egész undorító látvány, nem tetszett, nagyon nagyon nem tetszett, lenyomom újra és már megint. Bámul én pedig kezdem úgy érezni magam mint egy horror filmben. 

S ennél csak még rosszabb lett. Bennem meg egyre inkább erősödtek a kérdések. Az a gond, hogy nem akarom részletezni, mert a lányt sem akarom bántani, viszont felidézett az egész egy-két rossz emléket. Ahogy ölbe vettem és ahelyett, hogy nőiesen kihúzná magát és a testét hozzám nyomná, ő begörnyed, de miért? Ez a jellem én nem akarom, én nem akarok a rossz jellemeknek élni, amikor annyira oda vannak értem, hogy már-már betegesen bámulnak, de a legapróbb gesztust nem képesek megtenni, leküzdeni önmaguk rossz jegyeit értem, mert ahhoz már nem is tudom? Kell némi erő?

Persze nem akartam és nem akarom megbántani, úgyhogy még most a teljes kiábrándultság - újabb? - jegyében pátyolgathattam, mert nem vagyok rá képes, nem tudom az egészet leszarni. Persze négy napra rá már le volt beszélve a következő lánnyal, hiszen bosszú hadjáratot indítottunk a nők ellen és a világ ellen, s még azért volt bennem vérszomj. Elmentem hát. Meg kell valljam, egy dologban azért elég szerencsém volt és van. Mindig is olyan nőkkel voltam, akik külsőleg elképesztőek. Mióta világ a világ. Persze ahogy telt az idő, egyesek elhagyták kicsit magukat, páran meghíztak, de azért ha csak csók, ha csak összemelegedés, szex, aki lányhoz úgy hozzáértem, az mind kész gyönyörűség volt. Hát ezzel a lánnyal sem volt másképp. Szerencsére benne már több női jellemvonás volt. A gesztusai, a megjelenése, mint egy igazi hercegnőé. Ahogy meghúzza kicsit a vállát, a fejét előre és oldalra billenti és arisztokratikus szégyenlősségében lágy hangon érdeklődve kérdezz. Legalább kaptam valamit, amire szükségem is volt.  Majd amik történtek. Keserédes. Más szó nincs rá. Nem erre vágyom még mindig, de azért valami ilyesmire. Gondolkodtam, hogy leírok ide egy két kiábrándító dolgokat, de igazából nem volt kiábrándító. Sőt. Varázslatosan mesébe illő volt az egész. Nagyon jó idő volt, pedig féltünk az eső miatt, de pont attól a naptól van nyár. Azon a napon felhő nem volt az égen. Gyönyörű idő volt. Először egy tó mellett beszélgettünk, kacsákat néztünk majd kis madarakat etettünk. Aztán elmentünk egy mező, egy erdő és egy búza mező találkozásához. Amikor odaértünk, egy őzzel kellett szemezzek, mi tovaugrált. Az búzamező mellett az erdő árnyékában a mező a legpuhább lekaszált fűvel várt minket, amivel csak várhatott, egy kis mélyedésben, mintha az anyatermészet méhébe tervezünk volna a biztonságban egymáséi lenni. A teste gyönyörűen terült el mellettem és ily mélyről eredő élvezetet még csak egy nőtől tapasztaltam eddig életemben, mi egyszerre volt borzasztó és csodálatos. Teljes önkívületi állapot, akárhol érintem. Igényli, hogy mindenhol is érintsem. S miközben szeretkezünk, mert ez tényleg az volt, egy vad nyuszi ugrál el mellettünk, mint sem zavartatva magát, sem minket. Majd mikor rám hajol a testével a lány, arcom félig a hajába temetve s felettünk a lágy szellő ringatja a zöld leveleket a fákon. S ha mindez nem volna elég, egyszer csak elfut mellettünk valaki, aki épp a búzamező közepén futott, ott futott el mellettünk 1-2 méterre és nem vette észre. Nem látott semmit mert olyan csodásan bujtatott kis gödrünk, pedig anyaszült meztelen épp szeretkeztünk és ő mit sem látott. Nem látott semmit, a gödör miatt. Majd felálltunk és jön az ölelésért. De nem úgy mint az előző, nem olyan betegesen ,görcsösen erőltetetten, hanem lágyan. Szép volt, de nem az amire vágyom, mert ennyi volt. 

S mind a kettővel max. két hetet beszéltem előtte. Ha már ennyi szűz lányhoz volt szerencsém, remélem örök életet élek, bár igaz és nem a könnycseppekben mártóztam meg. S nem értem. Ezután a tegnapi kerti sütésen kellett végig hallgatnak a kortársaim hozzáállását a nőkhöz. Ott az volt a kérdés, hogy kinek mekkora volt a legnagyobb csaj, akit megdugott. Aztán férfiasan elhangzott az is, hogy havonta egy bálnát meg kell szigonyozni. Az egészben pedig az a legelborzasztóbb, hogy ez a srác simán eladja magát még az általam tisztábbnak tartott lányoknak is, s elképzelem, ahogy a lányok elhiszik, még ha csak szexről is volt szó, elhisznek bármit is, és utána már a kollégák előtt is - ami nem a legerősebb kapcsolati viszony -, a testsúlyukról a megy a téma. Szerencsére rajtam kívül még van egy kolléga aki ezt nem szereti, de röhögni kell. A mosolyom görcsös.

És jöhetne a harmadik, már ő is megvolt beszélve, de már nem akarom. Semmi kedvem nincs hozzá. Úgy is elmúlik. Így minden elmúlik. Néztem egy filmet most az imént. Azzal kezdődött, hogy a srácot - aki egy fura alak - elhagyta a barátnője. Az exe haja állandóan eldugította a lefolyót. Viszont mióta elhagyta, sehol egy hajszál. Szerencsére nekem vannak hajszálaim. Már nem találhatnék rájuk. Már nincs meg a szobám. Ahogy a gyerekkorom sem. nincs meg a naivitásom, a humorom, az extrovertáltságom. Nincs meg a társam. Nincs meg az önfeledt érzés, amikor még elmerültem egy illatban. Elmúltak. Éljünk a mának! Megvan a diplomám, amivel kinevetnek a munkahelyemen, megvan a napi egy borom, vagy napi több, vagy nem csak bor de más. Tegnapig megvolt a napi egy cigim is. Megvan a magányom. Megvan Budapestem szép része. Van lakásom, albérletem, pénzem, lehetőségeim. Tekintsünk a jövőbe! Lesz pénzem, amikkel majd utazhatok, utazhatok szép helyekre. Megismerhetek még több kurvát, akit két hét után az ágyba vihetek, menőzhetek majd a menedzsereknek, hogy milyen medencém van, hogy már alig dolgozom és mennyiszer bebaszhatok. Bebaszhatok itt, bebaszhatok ott, majd sztorizom a jó bebaszós történeteim, és közben nyugtázom a lányom igényeit párkeresés tekintetében, ami leginkább csak annyiból áll, hogy legyen. S nem fog zavarni, hogy erre neveltem. Forog még más körül az élet, kell ennél több? Elmúlik majd. Én is elmúlok majd. Viszont nem egy műtőasztalon, egy kórházban, egy orvos keze által, aki valószínűleg semmibe nem nézi már az életet. Ezt csak legyőzöm. Tovább török. Tovább török? A második szót kilehetne cserélni egy hasonló hangzású társára.