ÄME

Felvetődött a kérdés hogy képes lennék-e megbocsájtani. Nehéz kérdés. Úgyhogy úgy gondolom, hogy át kell gondoljam. A gond megint az idealizált és a valóságos világom határán keresendő. Megtudok-e bocsájtani? Természetesen. Lehetséges? Ez az igazi kérdés. Az gondolom teljesen egyértelmű hogy minden esélyem megvan ennek a nemes célnak az eléréséhez, de valóban van létjogosultsága ennek a célnak? Szükség van rá a lezáráshoz? Le lehet-e zárni? Rengetek homály, rengetek felfedezetlen gondolat, amit mélyen át kell rágnom, hogy kimozduljak innen. Mindig azt mondják, hogy ne foglalkozzak vele, hagyjam, engedjem el, de miért?

Ha ide állna elém és azt mondaná bocsánat, akkor mit kéne tennem? Sajna a kérdés nem az, hogy a szívemre vagy az eszemre hallgassak-e, mert ez bonyolultabb annál. Az eszem és a szívem is egyszerre mozog két síkon, megint egy spirál, megint egy út aminek nincs vége, egy örökös körforgás, dilemma, amiből nem lehet kiszakadni. Ha azt nézem, hogy kéne a világnak működnie, ha ebben hiszik, akkor a válasz igen, megbocsájtanék. Sajna a valóságban nem ez lenne talán a megfelelő válasz, mert csak még több fájdalom és csalódás övezné így is megrogyott lelkem, még egy esély hogy kitépjenek egy darabot belőlem, még egy lehetőség a mocsoknak hogy úrrá legyen egészségemen.

Tegnap előtt volt a szülinapom. Írni akartam. Nem ment. Még tegnap sem. Elképesztően fáradt voltam, egyszerűen nem tudtam semmit sem csinálni, kicsit mint a legutóbb felírt nyugtatóm hatása alatt álltam volna. Valljuk be, ahhoz hogy lenyomjam a billentyűket, nem kell túlzottan sok erő sem erőfeszítés, a gondolataim is fel-alá szárnyalnak elmémben, nem nehéz meg ragadni egyet egyet közülük, a fájdalom pedig már így is velük jár, elkerülhetetlen. Nem tudni, hogy mi okozza ilyenkor elmémnek és testemnek eme elviselhetetlen gyötrelmét. Talán ezen érzetem kiváltója új fenn születésem napja? Ő is megint nyomasztja lelkem.

Megint nem érzem magam jól. Mint ahogy sosem. Most megint igazán égető a fájdalom.