ÄME

Több mint egy év telt el. Egy egész éve nem sírtam! Miért nem? Mert nem volt hozzá kedvem, vagy mert nem voltak gondolataim. Lehet hogy voltak gondolataim csak nem mertem őket megosztani. Esetleg nem tudtam hogy ezek-e a saját gondolataim. Persze boldog is lehettem gondok nélkül. Voltam is. De azért nem sokáig. Én boldog sokáig? Egyszer majd biztos, de még sajna nem most. Így sírnom kell megint. Olyan jó pesztrálni mások szar életét még az én szar életemmel is. Habár hiába tanulhatnánk egymás hibáiból, valahogy szeretjük azokat újra elkövetni. Szenvedni. Fölöslegesen szenvedni.

Eléggé sok minden történt. Tényleg. Új élet, új emberek, új felismerések. Felismerések mindig vannak, de egyre inkább érzem azt hogy ezen kívül semmi másra nem jók. "Nem segít!". Hát kurvára nem. Mely dilemmámmal kezdjem? Változás! Én változok, de sajna még mindig én vagyok az egyetlen. Hiába leszek egyre több, minden ugyan olyan szar. Hiába tudok egyre több mindent, még mindig ugyanott tartok. Hiába van több ismerősöm, még mindig ugyanúgy nem kellek senkinek. Féltem. Nagyon féltem. Tömeg, nyüzsgés, elvesztegetett idők a sok utazás miatt, elpazarolt percek s órák. Új helyek, új emberek, amikre és akikre egyáltalán nem voltam kíváncsi. Aztán eleinte kellemesen csalódtam. Telt az idő és fordult a kocka, a múltban élek. Élek?

Mindenki azt hiszi hogy az öngyilkosság az egy rohadt gyáva dolog. "Nem meghalni nehéz, hanem élni"!

„Egy igazi öngyilkosság megfontolt, fegyelmezett bizonyosság. Az emberek hajlamosak kijelenteni, hogy az öngyilkosság gyáva tett. De ez távolabb nem is állhatna az igazságtól. Az öngyilkossághoz mérhetetlen bátorság kell. … Hiszem, hogy vár ránk egy másik világ T...... Egy jobb világ, és én ott fogok várni rád. Hiszem hogy nem soká maradunk halottak.” (Felhőatlasz, kisebb átírással)

Aztán belém nyílalt! A legfontosabb kérdés hogy ki vagyok én? A kérdés feltételezi a létem! Élek egyáltalán? Egy biztos dolog van, a halál ... valóban így lenne? Most élnék? Nem hiszem. Halott vagyok! A kérdés inkább hogy mikor fogok élni. A kérdés hogy fogok-e élni egyáltalán. Nem az hogy mikor halunk meg, hanem hogy mikor élünk! Megfordítottam, mert miért ne. Új értelmet nyert! Elszomorít.

Ha viszont így fogom fel, akkor elég válságos a helyzet. Miből áll egy úgynevezett "élet". Van egy fasza gyerekkor, majd jön az hogy felnövünk. Jön a felelősség, a stressz, az egyre nehezebb tanulás, már nem az életre tanulunk, hanem feltehetően valami szar robot munkára, amit próbálunk úgy kiválogatni hogy ráfoghassuk, hogy hmmm igen, én ezt szeretem. Lófaszt. Hogy lehetne szeretni 30-40 évig ugyan azt a fos szart. Kitanulom a belem hogy később élhessek. Miután kitanultam a belem, megpróbálok a karrieremre koncentrálni hogy élhessek. Mikor ez megvan, ott vagyok öregen, elszállt fölöttem az idő és csak egy időszakomba élhettem. Mikor gyerek voltam, csak akkor meg lehet hogy túl buta voltam hogy éljek. 

"Nekem sincs kedvem sok mindenhez, de meg kell csinálnom". KELL? Természetes állapotban mindenhez jogunk volt. Az anyaföldhöz, az ételhez, az "otthonhoz", egymáshoz. Most mindent meg kell venni mert a, "A della, a zsüf, a stex, a lé a ruppó, a zseton, a lóvé, a zsé". Mindenki gürizik, mindenki illedelmes, mert csinálni kell, meg mert muszáj én meg nem tudom ... egyszerűen miért? Nem érzem magam jobban tőle. Mi értelme van? Azt kérdezi tőlem hogy-hogy ennyire önzetlen vagyok. NEM! Épp az hogy ennyire önző. Mindentől elvárom hogy boldoggá tegyen, ha erre képtelen, akkor onnantól nem is létezik számomra. Hogy fogok-e illedelmes lenni csak hogy nagymamám vagy anyám jobban érezze magát? Hogy ki fogom-e dolgozni a belem, mert apám is non-stop éjjel nappal dolgozik. Nem! Nem leszek tőle boldogabb. Fontosak nekem, de ez álszentség. Képmutatás. Nem ez a valóság, ez egy szerep. Én élek a valóságban, ti meg tudatlan idióták, maszkokat húztok fel, játszotok, mint ha csak egy darab lenne az élet, egy álom, egy illúzió.

Barátokra van szüksége és nem lehetnek barátai és "barátja". Mi ez a faszság. Mi különbözteti meg a barátot a baráttól. Persze lányról és fiúról beszélünk. AKKOR SEMMI. Nem létezik, ilyen nincs. Vegyük például ezt az esetet. Hárman osztozunk egy lányon, én is köztük vagyok, mert még is miért hazudtolnám meg magam. Miért is lennék egyszerűen boldog, mikor előtte szenvedhetek, utána beetethetnek, utána kihasználhatnak, mert beettem és nagy valószínűséggel még a végén jól el is dobhatnak, megtaposhatnak, megalázhatnak mint oly sokszor. MIÉRT HAGYOM? Mert nekem ez a jó! Az hogy meggyaláznak. Dehogy, az borzalmas. Nem is értem hogy lehet valaki, annyira féreg, emberszipolyozó, hülye rohadt kurva, aki képes magának és másnak is hazudni, csak azért hogy ne is érezze jól magát. Hát persze kiakarunk tűnni mind. Rohadt menő depressziósnak lenni, betegnek, furának, tökmindegy mennyire szélsőséges, mennyire undorító is valójában, a lényeg a másság. A második csaj adja be nekem hogy két énje van. Manapság már nem rákosnak menő lenni, hanem skizofrénnek. Egy fokkal jobb, mert a ráknál miért és olyan kurva menő meghalni azt sosem értettem. Bár csak rákos lennék én is. Pár évig mindenki sajnálna, ILLEMBŐL megkapnám a KÉPMUTATÁSOK édes szeretetét, majd jól meghalnék és leszarna mindenki. Végül is még nem késtem le semmit.

- De mégis, megkaptad az élettől azt, amire vágytál?
- Megkaptam.
- És mi volt az?
- Hogy elmondhassam, szerettek, hogy érezzem, szerettek ezen a Földön.

(RAYMOND CARVER, KÉSEI TÖREDÉK)

-Mért nem vagyok elég? Mi a baj velem? A végén miért én könyörgök mindig hogy szeressenek? 

-Miattam van, megbénultam, én nem vagyok képes így .... te megérdemled hogy szeressenek, hidd el!

-Csak az akartam lenni akire vágytál, most minden egyes kurva percben imádkozom hogy más legyek mint aki nem vagyok. Nem szeretsz ugye?

-Nem.

-És már nem is fogsz?

-Sajnálom.

-Én nem létezem, én itt sem vagyok (oh jézusom), *durr, (oh francba) ... *durr.

(Birdman)

Hiába játszódik le újra és újra ugyanaz a beszélgetés. Minden lánnyal. Minden lánynál többször. Soha semmi nem változik. Soha nem lesznek elég bátrak hogy megváljanak tőlem, de sosem fogok számítani nekik. Csak azért jó hogy valaki törődik velük, de nem szeretnek. Szerelem. Ki a fasz tudja hogy mi az? Szerelem nem létezik csak boldogság. Csak mindenkinek kell valami tökéletes idilli kép amit az egész életén át kergethet, csak hogy közbe elég lenne boldognak lenni is. Hazudnak mind. Folyton. Aztán persze azt mondják hogy nem hazudnak. A gesztusaik nem is, ezért fura hogy miért hazudja azt hogy nem hazudik? Ott remeg a kezeim között, mert azt hiszi sosem láthat többé, sír. De nem számítok, csak 3%-ot. Aki elméletileg törődik vele. Mi lenne ha le se szarnám? Sajnálja de minek, mint ha azt mondaná ilyenkor mindig nekem hogy dögöljek meg. Minek tépem a szám úgy sem változik semmi. Erre is kapok egy élettörténetet, indokok és válaszok nélkül, azért elmondja hogy mennyire jó velem, DE MIÉRT NEM DÖGLÖK MÁR MEG. Hiszen hallott vagyok. Nem is élek. Még nem ... Lehet nem is fogok. Remélem nem így lesz.

Szeretem a telet. Tömörebb a cigifüstje, minden kifújás után érzem a súlyát annak ami bennem van. Csak húzza le a tömör füst önmagát a mélybe. Szeretjük ha fáj? A nagy büdös lófaszt. Azért alázom magam hogy ne fájjon. Mert ha azt mondanám neki hogy takarodj, akkor hiányozna. Elképesztően. Túl reagálom? Haza küldtem egy full meztelen lányt az ágyamból, mert undorodtam. Beleborzongok még most is. Fújjj. Nem akarom. "Amihez nincs kedvem, azt nem teszem meg". Leszarom, ne legyen otthonom, ne legyen pénzem, én csak jól akarom érezni magam végre. Én ezt várom el az élettől. A harmadik telem töltöm úgyhogy eldobnak és egyedül vagyok. 2013-2014-2015. Egyedül végzem három éve az évet, és egyedül is kezdem. Több leszek minden ilyen után? Nem számít, mert csak az látom mit veszítettem. Nem sírok, eltudom fogadni, az idő biztos segít, de mennyi kell neki ... túl sok. Addig meg nem tudok mást tenni csak próbálkozom. Lehetek büszke, ha nincs semmi amihez lenne kedvem. Folyton a bizonytalanság, mert GYÁVA KURVA. Miért nincs bennük emberség? Miért? Egy évig játszott velem az a visegrádi ribanc. Egy évig. Aztán most ha rajta múlik ugyan ez lesz. Papucs vagyok mert nincs erőm? Miért kellene hogy legyen? Milyen alapon kapom az elvárásokat.

Vagyok aki vagyok, bassza meg a szerelem, az élet, a büszkeség, a barátság. Leszarom hogy melyik micsoda, leszarom hogy mit kell, mit illik, minek tulajdonítunk mit. Én csak jól akarom érezni magam. Miért olyan kurva nehéz ez? Sírok, mert leírom a gondolataim? Meglehet! Miért nem írok a jóról. Mert azt mindenki leszarja.

Érdekli hogy mennyit törődtem vele? Hogy mennyi olyan dolgot csináltam ami teljesen új volt nekem, vagy félelmetes? Hogy örömet okozott nekem? Hogy próbálkoztam? Hogy nagyon igyekeztem? Hogy számított? Dehogy érdekli, csak az érdekli hogy maximálisan profitáljon belőlem. Mert a "A della, a zsüf, a stex, a lé a ruppó, a zseton, a lóvé, a zsé". Hisz ez lett a lételem. Mit várnék a földtől? Hogy ételért és menedékért kelljen megküzdenem és kész. Mert lehet kurva jó hogy 12 mp-es képet készít az Iphone S69-em (hatvankilenc), de kurvára nem lettem több. Mitől leszek több? Egy érzelmi ingertől, egy gondolattól! Azt hiszed érdekli? Nem. Gondolkozik? Tudna, csak annyira könnyű feladni. Én is mindig ezt csináltam. Menekültem. Egyszerű volt. Nem voltam ott, nem néztem oda. Könnyebb becsukni egy balesetnél a szemem, mint megmenteni egy életet. Miért is foglalkoznék más életével mikor egy önző szar alak vagyok. Lefutott témák. Mik az újak? 

Nincsenek. Mert mindannyian ugyanazt a szart éljük át, ugyanazok vagyunk, csak szeretnénk kitűnni.De igazából ugyanolyan férgek vagyunk. Hiába vagyok egy emberi műalkotás, kurvára jó fej, vicces, rendes, megértő, önzetlen, őszinte, nyers, ha ez senkit nem érdekel. Vagyok aki vagyok, de mit ér az innováció, megvalósítás nélkül. Racionalitás sem létezik ok, vagy okozat nélkül, kell egy összefüggés. Az ő szemszögéből az összefüggés hogy a farkam a puncijában van. Nem igaz. Sajnos lehet hogy de .... De kit érdekel, nem változik semmi. Hiszen akkor minek sírok én is, ettől sem fog. Jogos. Mert képmutató vagyok. Én is most már. Így olyanná váltam, akinek létjogosultsága van hogy beálljon a halottak közé. Azért ilyen mert elfojtja magában.

Én is fojtanám, de az a gond hogy élvezné, hiszen a média miatt itt mindenki erőszakból táplálkozik, hiszen ha nem baszom meg keményen, akkor már nem is "szeretkezünk", csak nyáladdzunk, mert a romantika gáz és találkozni sem lehet anélkül hogy ne villanjon ki a melle, de ha meg nem teszem, akkor nem akarom eléggé. Eddig az volt a világi problémám hogy felkeltem, mert ha kinyitom a szemem minden olyan szar! Szeretem a filmeket. De most inkább másra sem vágyok, csak hogy kinyissam a szememet.

Idézetek írni olyan menő. Jajj ne légy már sablon hogy beállsz a tömegbe. Ti agyhalott faszok én csak gondolkodásra ösztönöznék, de könnyebb a nem tudom, mert ha lenne némi önálló gondolat akkor már valóban kilógnál a sorból, és oda lenne a kamu különcség. Mosd már le a sminked te szajha! Sajnos így is túl beauty, smink nélkül is, kis piros az arca! Imádom. Azt hiszed én élvezem. Igen, elég jók a melleid meg minden. Azt is? Hát még velem vagy, ha nem is vagy velem. Hogyne lenne velem hiszen a barátnőm, és mivel az én boldogságom a legfontosabb így kit érdekel hogy ő mit gondol, maximum majd megerőszako.... bazdmeg miért élvez mindent ez a perverz picsa? De olyan jó, mikor a kezeim között van. Ő is szereti. Édes és aranyos, élvezi ahogy vigyázok rá, ahogy szeretem, szereti. Ahogy fogom az arcát miközben csókolózunk! Azt nagyon. Azt nem amikor csikizem, sajnos. Gondolnád róla? Hát eléggé kis huncut, de mit csináljak ha jó mellette. Most nyeregbe van. Nem csak úgy! Ezen kéne változtatni. Ha ő nem is én fogok. Nincs barátság.

Együtt vagyunk-e még? A barátnőm-e vagy sem, igen, együtt! Mert kellünk egymásnak. Az meg csak egy címke hogy ez mi is. Várok. Hanem várnék, akkor csak szenvednék. Nem ér annyit. Mi érne többet az örömtől? A halál meg nem egy dogma. Felnőni szopás és még mindig nincs barátság. Az illúzió nem igaz. Ő pedig kell!