ÄME

Vagy valami olyasmi. Mert ugye bár ha megírom a blogom valakiről, akkor úgy én kitépem a lelkét és közszemlére teszem. Itt egyébként érdekes kérdés az, hogy miért fél az illető, ha közszemlére teszem. Talán mert tudja, hogy mi lesz rá a reakció, ezért takargatja, félti. Sajna szuverén joga ezt megtenni, mert ez a lélekdarabka az ő tulajdona.

Érdekes dolog ez a kapcsolat. A pszichológusom megjegyzi, hogy nem-e akar esetleg valamit tőlem. Aztán megjegyzi más is. Ez azért meglepő, mert amikor igazából majd csak nem biztos vagyok benne, hogy semmiféle ilyen késztetés nincs, akkor kapom meg. Persze mikor számomra egyértelmű, akkor mások néznek rám értetlenül. Ezt nem akartam neki elmondani, mert azt gondoltam, hogy minden ilyen érzékenyen érinti egy korábbi incidenséből, amire azt gondolom enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy nem büszke rá. Aztán csak vigyorog - mert egy gyerek - és elmeséli, hogy neki is ezt mondták. Álomvilág. Minden felett az álomvilág. Azt kell, hogy mondjam számomra, ez vagy valami kifinomult erősség, vagy mérhetetlen gyengeség. Előbbi, ha ugyan tudatában van a valóságnak, mégis képes túl lendülni rajta, mi több túl akar tenni rajta. Ebben a korban ez a lendület mindenképp tiszteletre méltó. Ugyanakkor ott van a másik lehetséges magyarázat is, miszerint mint oly sokan, csak magára húzza kis takaróját, és próbálja a mocsok közepette álomvilágát felépíteni. Ez mind tök jó és szép, egészen amíg nem lép kapcsolatba a valósággal. Én pedig egy igen kíméletlen valóság kívánok lenni.

Az is mindenképp említésre méltó, hogy mennyire nem képes ilyen idősen kezelni a férfi és nő kapcsolatát, ami megint csak azért fura mert az imént említett eseményre még sem a vártaknak megfelelően reagált. A lelkünk mélyén mindannyian különlegesek vagyunk, tudom jól, nem hiába hagyja el száma a "különleges vagy" megjegyzés minduntalan, mikor egy új nővel lépek kapcsolatba, legyen az valamiféle baráti kapcsolat - amit mindannyian tudjuk, hogy elítélek - vagy bármely más megfogalmazhatatlan bonyolult kapcsolat, hacsak nem sikerül egyből a párkapcsolatra térni. Ebben az esetben mégis azt kell mondjam, hogy teljes magabiztosságban létezem kettőnk kapcsolatában, mert tudom, hogy én mit akarok, ezt tudja ő is és vica verse.

Ami nem hagy nyugodni, az leginkább a stílusa. Igazából kezd vitathatatlanná válni, hogy ő is menekül. Mint tudunk tenni, ha nem menekülni a mai világban? Hát például küzdhetünk mint én. Valahogy neki mégis megbocsájtom, ezt a menekülést, mi több ezt, az elfogultságot, a hibáit. Elnéző vagyok vele szembe. Lehet máson is gyakorolhatnám. Lehet csak azért, mert tényleg nem gondolok rá többre annál mint ami, így pedig mindegy. Lehet akkor még se kéne gyakorolnom másokon. Egyenlőre elég, ha egy ember élvezi toleranciám, mert az kiváltság. Tárgy, tárgy, tárgy, ahj 21szd-ban ez már annyira lejárt lemez, mint a zsidókat sajnálni. Ha a nő köszön a férfinak, az férfiatlan, ülve pisilni viszont a higiénia mese vára. Mint ha egy oroszlánt arra kérnénk, hogy a kihangosítóba kiabáljon. Lételeme a következetlenség, de betudom szeleburdiságának, mint ahogy gyereke használatát is anyai kiélésének valami csodás odaadásnak. Persze egyértelműen nem rossz szülő, csak következetlen, mérlegelésre nem képes, s holott engem szoktak illetni azzal a kelletlen eszközzel, miszerint csak szélsőségekben vagyok képes gondolkodni, ő képtelen vonatkoztatásra. Nyilván ezt nem kérdezte.

Igazából jó vele beszélgetni. Egyrészt mert nem vagyok egyedül, másrészt nagyon sokat segít(enek), amiért igen hálás vagyok és rajta meg a doktor nő-n kívül senkitől nem számíthatok emelkedett beszélgetésre, vagy egy szinttel komolyabb gondolatokra, mint hogy Kayle countereli Zed-et (már nem lolozom). Nem úgy beszélgetünk a karrierünkről, ahogy halljuk és várjuk majd a semmiből, hogy megtörténjen ami a semmiből nem szokott megtörténni. Igen kedvező számomra a bonyolódás, helyzetéből adódó ellehetetlenedése is. Nem tetszik a blogomnak ez a szó, pedig ha jól tudom akkor szenvedő szerkezet. Nem baj, ezek szerint újra felfedezek, azt egyébként is imádom. Igazából ez nekem így jó és megfelelő, miért kéne ezt túlgondolnom, vagy elrontanom. Amúgy is kell mindig valaki, akivel szemben bezárkózásomat tanúsíthatom rossz kedvemben, mert amúgy az csak egy üres gesztus lenne. Lehet ő az első lépés a megfelelő közegbe? Kiderül majd idővel. Addig is tanúsítom toleranciám vele szemben. Remélem értékeli, mert nem sokan érdemlik ki.