ÄME

Indítsd el. Hallgasd és olvass!

Nem is tudom hogy kezdjem. Hogy újra probléma azt már kár is fejtegetni. Legyünk egyenrangúak.

Túl sokat panaszkodom. Hangulat ember vagyok. Ha jó kedvem van, akkor bearanyozom a napod, ha nem, megakarlak ölni. Néha lusta. Sokat panaszkodom, kritizálom a dolgokat az embereket. Még akkor is megjegyzem ha valamivel problémám van, ha egyébként nem is. Poénkodásom tárgyát néha más emberek érzéseik teszik ki. Sokakat megbántok gyakran, csupán viccből. Most már betegesen féltékenykedem. Sok dologba bele avatkozom ami nem az én dolgom. Néha bunkó vagyok. Nagyon bunkó. Túl sokat várok el a másiktól.

Ez a gond ... az elvárásaim. Az a baj hogy ezt alapvetően nem tudnám még sem hibának tekinteni, hiszen mindig is mondom. Pontosan annyit várok el amennyit én adok. Nem többet. Mostanra viszont arra vagyok kénytelen vetemedni, hogy ezt is a hibáim közé sorolhatom. Egyéb értelmes magyarázat már nincs azon kívül, hogy szar ember vagyok/voltam, miért érdemlem ezt nyaf-nyaf-nyaf.

Ez azért elgondolkodtató egyébként mert ha úgy tényleg a mélyére nézünk a dolgoknak, akkor miért is járna nekem az másoktól amit én beleadok. Miért ne lehetnék önzetlen. Ez valóban igaz. Másfelől mint mások boldogsága az enyém is, sajna vagy nem sajna, nem csak tőlem függ. Vegyünk egy szép napot, amin mindent jól csináltam de tényleg, és még is az lett a vége hogy rosszul érzem magam a sors igazságtalansága miatt. Mert a sors néha igazságtalan, de ezzel nincs is gond. Ilyenkor már csak az egyetlen dolog ami segíthet rajtam, egy másik ember. Hiszen én már minden tőlem telhetőt megtettem, néha van hogy nem rajtam múlik a dolog. Ilyenkor egy kedves gesztus feldobhatja az ember napját. Megint csak egy másik szemszögből, miért is kell hogy én mindig jól érezzem magam? Nem várhatom el folyton hogy nekem jó legyen állandóan, mint ahogy azt sem hogy mások megerőltessék magukat ezen törekvésem miatt. Egy újabb kérdés hogy, az illető, akinek én önzetlen adom mindenféle segítőszándékom, az megkért-e erre? Így megint csak arra lyukadunk ki, hogy senkitől nem várhatok el semmit, akármennyire is küzdök érte. Nem számít. Egyszerűen mert nem jár. Szeretném, de mint sok minden ... sajna nem így van.

Vegyünk példának okáért egy barátnőt. Legyen nagyon fiatal, akire nem róhatunk terheket, sem felelősséget, mert fiatal, hiszen az. Elvárásokat sem fektethetünk elé - mert fiatal - és fel se róhatjuk neki. Hogyan is tudná ezt egy fiatal, törékeny lélek feldolgozni. Hiába van már neki sok határozott elképzelése és véleménye bonyolult kis világunkról, amelyek nagy részt hibásak, nem taníthatjuk, javíthatjuk ki, mert fiatal! Az ő akarata szent! Erre alapozni egy kapcsolatot .... naivság. S mivel ő nem lehet a hibás, mivel fiatal, hogyan is kötelezné el magát bármi miatt, nyilván az evolúció belekódolt valamit génjeinkbe ami ezt megakadályozza még el nem érjük életünk x. évét. Eme szép gondolatokból következik az hogy ki a hibás? Én! Kinek vannak problémái? Nekem ... Ki szenvedjen? Még csak válaszra sem méltatom magam.

Közbe eszembe jutott egy abszolút paradoxon ami könnyen látható elmélkedésemből. Nem én tehetek mindenről, de mindig minden az én hibám! NYAF-NYAF-NYAF. Kimaradt a hiszti. Az önsajnáltatás. A látványos szenvedés. Figyelemfelhívás.

Az egészről egyébként eszembe jutott még egy kép amit rajzoltam régen. Nem tudom már hol van, újra nem fogom lerajzolni, de leírom mi látható. Akkor még egészen más értelmezésben firkáltam, de most eszembe jutott egy új meglátásban - szerintem aktuális. Egy olyan tipikus horror filmes rémisztő kiszáradt fa, hosszú szerte burjánzó vaskosabb ágakkal. Látszik hogy régen ez egy erős határozott, mélyen a földbe gyökeredző lombos volt, most már viszont csak egy száradt korhó. Az egyik felén egy felnőtt felakasztva lóg a fáról. A másik felén egy gyermek önfeledt hintázik.

Már magam sem tudom mit akarok kihozni ebből. Rosszul esik. Hogy nem fejez ki semmit. Ez is érdekes ...

"Miért kell hogy mindent kimutassak?"

Látom te is élvezed, mikor érdektelen vagyok. "Mért nézel?" kérdések hada hagyja el ilyenkor szád. Majd következik a "Mi a baj". Erre a válasz a tőled tanult "semmi", majd pedig a komor elszomorodott tekintett, vagy a nem ritka még neked áll feljebb, "Figyeljetek rám" modor. Igen ... Figyelj rám.

Ha velem kell eljönnie valahova semmi sem jó, ha spontán akkor pláne nem, ha más egy nappal hamarabb hívja meg valahova akkor persze már minden gond nélkül rohan. Eszébe sem jut hogy ez bánt. Eszébe sem jut hogy elutasítsa hogy velem legyen. Például a napokban. Egyik percben megkérem hogy jöjjön fel hétvégén. Következő pillanatban neki már négy dolog is van ahova mennie kell, ezeket akkor sem adja fel ha így mondjuk csak két hét múlva találkozhatnánk. A huszadik  osztálykirándulás azzal az osztállyal akiket nem egyszer lelkesen hord el mindennek nekem, hiszen akármi gondja van azt rajtam vezeti le. Ha szerencsém van, akkor csak egy nap amikor egész végig undok, bunkó, nem foglalkozik velem. Van idő .. hiszen csak azon a napon vagyok ott, még újra hazajövök egy-két hétre. Ha nincs szerencsém, akkor előszeretettel verekszik velem, ami alapvetően szexi játék lenne, de ez nem játék. Itt is ha szerencsém van akkor nem látszik meg, ha igen akkor hetekig megfigyelhetjük még eme gyönyörűséges ajándékait, mert ha mással nem is, ezt bármikor tudja szolgáltatni mindenféle aggály nélkül. Térjünk vissza. Az osztályával akit utál, másfelől az osztálytársával akivel megcsalt, illetve egyéb emberekkel, akikkel szexchatelt, képeket küldözgetett neki, és a kis megcsalásos incidens után is minden gond nélkül, előszeretettel - természetesen a legjobb pillanatban - továbbra is intim beszélgetéseket folytat szem rebbenés nélkül, s oly pofátlan módon, hogy még annak is teljes mértékben tudatában van hogy én ezt látom.

Szintén ugyanezzel az illetővel, meg annyiszor szívesebben társalog mint velem, hiszen nekem ilyenkor ugyebár természetemből adódóan - a hibás természetemből adódóan - rossz kedvem van. Megoldás ... még inkább nem figyel rám. Logikus. Hogy szeretem-e? Nem dobtam még ki ... bár az igazat megvallva néha azt kívánom már hogy tegye meg és érjen véget mert ennek semmi értelme. Ebből mi fog következni? Fiatal ... Miért ne dobna ki? Hogy megerőltesse magát? Áhhh ... ugyan, ne vicceljünk már kérem szépen! Mi felelőssége kéne vállalnia, hiszen az egész élete megvan alapozva. Sosem lesz olyan gondja valószínűleg hogy olyan dolgot kell tennie amit ne szeretne. Hogy ne lenne pénze, hogy ne lenne lakása, hogy nem kapna meg mindent amit szeretne. Habár nagyon szívélyesen hangoztatja hogy eme javak nem őt illetik, bár ennek ellenére még is élvezheti sőt mi több élvezi is őket!

Hogyan változtatna bármin is, ha még mindig nehezére esik az is hogy csak egy-két példát mondjak. Kommunikáljon a szüleimmel? Hihetetlennek hangzik de tényleg. Majd utána az én pofám ég, nekem kell magyarázkodni, nyugtatgatni édesanyám hogy "kedvel titeket, csak ilyen". Ők is minden bizonnyal sokat várnak el ettől a kapcsolattól. "Mi történt, miért szakított?". S jöhet az újabb magyarázkodás. Mi több, nem hogy a szüleimmel nem képes kommunikálni, de szám szerint ha már csak egy ember van ott, aki nem a családtagja, pl. egy barátnő, akkor meg már én szűnök meg létezni az ő univerzumában. Ami még ezeknél is még-még pofátlanabb dolog az az eset, amely rengetegszer előfordul, és azért a legaggasztóbb mert még csak nem is velem merészeli megtenni, hanem megint csak a szüleimmel, akik soha a büdös életbe nem ártottak neki, hogy kérdezik őt lelkesen, PRÓBÁLNÁNAK VELE BESZÉLGETNI, ÉRDEKLŐDNI IRÁNTA, amit ő hatalmas örömmel tipor el, és mind ezt olyan kényelemben képes megtenni, hogy még azt is megengedi magának hogy válaszra sem méltatja őket. Lehet kis dolognak hangzik, de a elképesztő nagy pofátlanság mellett még tiszteletlen is. Pedig semmivel az ég világon nem szolgáltak rá erre az én szüleim. Borzalmasan zavar hogy ily módon ignorálja őket. S gondoljuk bele, ha ezt mind úgy érzi megteheti, akkor még is mi mindenre lehet képes velem kapcsolatban?

Hiszen még két teljes napot sem tud úgy eltölteni velem, hogy ne kattanjon be valami baromsággal, amit véletlen se merészeljek megszólni, mert az valami felsőbbrendű gondolati száll, melynek fonalát én jelentéktelen mivoltomból adódóan sosem vehetem fel. Egy szó mint száz, bárminemű tőlem függő kiváltó ok nélkül, kussoljak és szenvedjek ÉN. Hiszen velem megteheti. Hiszen én vagyok a barátja. Jóban rosszban mellette, legyek megértő, együttérző, segítőkész, türelmes, lojális. Hiszen ez egy barát dolog .... s mi egy barátnőé? SEMMI. Az kifogástalanul megy. A semmitmondás, a semmit tevés, a törődő gesztusok teljes hiánya. Minek fejezze ki ő magát? Megmondták ... ennyi erővel egy zsák krumpli is lehetne a barátnőm. Többek között nem csalna meg, nem engedne meg magának ilyen szemérmetlen undorító viselkedést, és meg kapnám mind azt a törődést, figyelmet, szeretetet amit ő nyújt.

Aztán még visszatérve a találkozásra, meg az elmenetelre... Nem adja fel egyik programját sem, lehet hogy még sem megyek napokon belül. Majd a kérdés amit feltesz, véletlenül sem az amit én speciál, hibás ön-ön valómtól várnék ebben a helyzetben a társamtól, aki nagyon rosszul érzi magát, legfőbb miattam, de még is rám van szüksége, hiszen csak én oldhatom meg a velem kapcsolatos problémákat, hogy "Kedvesem, szeretnéd ha felmennék pár napra?". Ó NEM. Stresszelsz bizonyos kötelező dolgok miatt, plus még miattam is teljesen ki vagy, szarul érzed magad? Azért nem jönnél le csak azért hogy kielégítsd hiány érzetem? De ... rohanok. Állítólag szeret. Elhiszem hiszen ..... ah. Sajnos nem ... nem tudom, miből tudnám. Az egyetlen nagy áldozat amit hozott értem, meg úgy unblokk amin változtatott, sőt a változtatással együtt két dolog is. Nem beszél azzal akivel megcsalt, bár ezt is egyszer megszegte és még hazudott is róla, de ez a történtek után annyira alapvető hogy nem is tudom hogy tényleg ide tartozik-e. A másik szintén kétes, az egy bizonyos intim dolog, de sajna ez is olyan hogy pont újra kezd előjönni minden.

Amíg ott voltam, kezdett minden jó lenne, nagyon sokat voltunk együtt, én nagyon jól éreztem magam, a szex is abszolút jó volt. Eljöttem egy hétre ... azóta nem létezem, ha találkozunk akkor olyan mint ha megakarna ölni, mint ha undorodna tőlem. Abból a négy napból amit ott töltöttem ezen időszak alatt,  három majdcsak nem teljes ilyen élményű 24 órával ajándékozott meg. Szeret ... Nem hiszem. S már nem is bízom benne.

Majd miután ezt elolvassa, neki lesz sok, ő fogja rosszul érezni magát, talán még nekem kell magyarázkodnom, esetleg tényleg Ő SZAKÍT! Nevetséges. Azt mondjuk elhiszem hogy sok, azt is hogy rosszul fogja érezni magát, de így van. Ez az igazság. Továbbá úgy is eljön az éj, álomra hatja fejét, majd felkel a nap, és minden pontosan, egészen pontosan folytatódik ugyanúgy. Én meg továbbra sem teszek semmit, csak szenvedek, hiszen az én hibám hogy nem teszek semmit, ebből adódóan pedig az én problémáim, ami miatt teljes joggal kedvem támadhat újra elbúcsúzni az igaz élettől.

S még sok dolgot meg sem említettem. Unom már hogy mindent nekem kell csinálom, mindent nekem kell megmagyaráznom, mindent nekem kell megmondanom, mindent nekem kell megoldanom. Én biztos, hogy ezek után, legalább annyira nem fogom magam megerőltetni mint ő. Csak kiadom...

Gondolkodni jó dolog.

Szemét ez a világ baby, jobban tetszett régen
Amíg nem mutattad meg nekem azt, hogy szeretni szégyen