ÄME

Nagyon sokat viccelődök most a nőkkel. Mármint nem nőkkel beszélgetek és viccelődök velük, hanem úgy a női nemmel viccelődök, felhasználom őket a humorhoz, mint egy eszközt. Félig-meddig az az igazság, hogy nem viccelek. Persze amikor arról beszélek, hogy raboljunk el nőket és őszi lehulló falevelek alatt gyilkoljuk meg őket az erdőben, akkor azt nyilvánvalóan nem gondolom komolyan. Őszintén remélem, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló. Igazából én teljes magabiztossággal azt gondolom, hogy nem utálom a nőket és alapvetően vérszomjat sem érzek irántuk bosszú gyanánt. Megtörtént ami megtörtént, borzasztóan sajnálatos mind mai napig, s ami azt illeti ezeket a borzasztóan sajnálatos események csak egyre inkább gyarapszanak. Egyre csak azt látom, hogy lesznek üres személytelen, tartástalan - megint erőltetem - valakik ezek a csodás fiatal lányok, akik szépek és okosak. Valószínűleg a férfiakkal is így van ez, csak a komolytalanságuk és a sok csalódás egy kicsit talán segít rajtuk, egy részük egyáltalán nem foglalkozik vele, másik pedig nagyobb öntudattal áll a témához.

Igazából még mindig nem értem, hogy mi történt. Ez nagyon zavar. Illetve úgy gondolom, hogy talán sosem fogom megérteni. Ez még inkább zavar, ámbár nem szabad rabja lenni ennek az örök kérdésnek, mert akkor csak visszafelé haladnék. Igazából ez is igen érdekes számomra. Ahogy egyre erősebb és egyre jobb, több leszek, annál inkább leszek magányosabb, persze most egy kicsit hazudok. Továbbra is erősen haladok felfelé és egyfajta töretlen siker övezi most utamat, mint annak idején, mint előtte. Viszont most már mindenképp óvatosan kell támaszkodnom erre a mankóra, nehogy megint megtörjön. Így most megint az van, hogy észrevesznek azok az emberek, akiket én valamiképp kiváltnak tartok. S csak engem vesznek észre, s a környezetem csak miattam. Erős vagyok. Bármennyire is gyengének érzem magam, az az igazság, hogy baromira erős vagyok. Úgy érzem magam mint valami megállíthatatlan buldózer. Így tehát, habár nincsenek még mindig barátaim - ami megint csak nem teljesen igaz, mert talán egy új barátom van és imádom - és nincs párom, annyira nem is vagyok már egyedül, mint amennyire annak gondolom magam. Vagy amennyire annak akarom gondolni magam? Nem tudom. Most nem is érdekel. Pedig igazából csak egy pár másodperc kéne hozzá, de megerőltetőnek érzem.

Nem is tudom, hogy hol olvastam, illetve hallottam(?), azt sem, hogy leírtam-e már ide, de ha az ember mindenhonnan és sokáig kap egy impulzust, akkor beadja a derekát neki. Most lehet nem világos, hogy pontosan mire gondolok, de akkor leegyszerűsítve. Ha jó sokáig hallod mindenkitől, hogy te vagy a hülye, akkor egy idő utána elhiszed. Ez az egészséges reakció. Csak az a baj egyébként, és értem én hogy ez a valószínűtlenebb - egyébként egész biztos ez? -, de mi van akkor, ha mindenki hülye és te nem? Úgy tűnik, hogy bármennyire szeretem hangoztatni, hogy nem vagyok különleges, csak azért, hogy ne mondjak ellent magamnak, valamelyeset még is annak kell lennem. Különös ellentmondás ez, még kicsit rágódom rajta. Mostanában az is sokszor felmerül bennem, hogy valóban túl távolról szemlélődnék? Nekem maga ez megfogalmazás is már hátborzongató "túl távolról", hogy lehet valamit túl távolról szemlélni?