ÄME

Legnehezebb írásom előtt állok. Nehéz lesz, mert nehéz már újat mondani. Nehéz, mert nagyot akarok mondani. Érzem, hogy sok minden van bennem, de azt is, hogy dermedt, nem akar kijönni. Nem lesz egységes, mint ahogy jómagam sem vagyok egyben jelen pillanatomban. Feldúlt vagyok, kavarog nagyon sok olyan dolog, amely elemében változott meg teljesen előttem úgy, hogy a legkevésbé sem voltam felkészülve ezen változásra, s eljövetele teljesen letarolt. Nem tudom eme fájdalmam kellő precizitással kezelni és vergődök. Minden cél nélkül, minden létjogosultsághoz szükséges igényt mellőzve vergődök és csodálkozom, hogy egy helyben állok. Az alábbiakban ezen tévképzetem kiteljesülését fogom minél részletesebben és minél inkább átadva magam a témának átjárni. Egy igazi utazásra indulok most.

Úgy 2015-re már volt bennem egy akkor még talán csak dombocska. Egy kitüremkedés, valaminek a kezdete, egy kis halál, egy kis gonosz és téboly, egy deformáció, egy gumó mely szorította a torkom, slejm. Tudják, mikor nem fuldoklunk csak olyan kényelmetlen, amely úgy zavartatja az embert. Nem lehetetleníti el a létfunkcióját, de megnehezíti, kellemetlené teszi puszta léte az életet. Kétségbe voltam esve, nem tudtam pontosan, hogy elfog-e múlni. Sőt azt sem tudtam, hogy normális-e, hogy ezt érzem. Egyszerűen fogalmam sem volt róla, mert nem mondta meg nekem az ég világon senki, de senki, hogy normális az, hogy én ezt érzem. Most már világosan látszik, hogy egyértelműen azért nem hallottam, mert tényleg nem mondta senki, s azért nem mondta senki, mert nem meri senki felvetni, mert maga a kérdés felvetés is kényelmetlen. Erről nem lehet beszélni, ezt nem szabad nyilvánosságra hozni, mert milyen már az, hogyha én nyilvánosságra hozok egy engem negatívan illető témát. Ha magunk kifejezéséről van szó, akkor azt semmiképp sem lehessen negatív jelzőkkel párhuzamba vonni. Szóval nem tudtam és borzasztóan kétségbe voltam esve azt illetően, hogy normális-e, illetve elfog-e múlni. Na meg persze, hogy mikor.

Ezen állapotom hajnalán sikerült megalakítani első igazi párkapcsolatom. Féltem, nem mertem, nem akartam, nem akartam, mert nem akartam csalódni, ami a világ egyik legnagyobb baromsága. Hagytam magam sodródni. Hátra dőltem és hagytam, hogy ráncigáljanak, mint egy rongybabát, hogy kedvére dobálhasson az áramlat ide-oda vagy, mint egy szellő önkényesen emelhessen fel, vagy épp taszítson zuhanásba. Ezt jól jegyezzük meg, később még visszatérhet. Elkezdődött.

Egy gödröt képzeljenek el. Nem túl ötletes, nem túl egyedi, nem nehéz. Felnézünk és középen a fény, a világ, a levegő, a jó. Feketeség határolja, üresség, mélyen vagyunk, egyedül, lenn, de még nem a legalján. Csak ott állunk, létezünk és stagnálunk. Érezzük mélységünk bugyrát, érezzük ahogy alig jutunk levegőhöz, hogy koszos a testünk, kétségbe esett és bizonytalan a lelkünk, tornyosul bennünk a csalódás, ami később dühvé és agresszióvá csúcsosodik ki emberségünkben. S akkor jön egy löket, lenyúl egy segítő kéz. A párunk. Maga a tisztaság, az ártatlanság, mind az amit látunk a kút mélyén lenyúl és elkezd húzni, vonszol a koszos falon. Szárnyalunk és feltörünk. Ahogy ellepi elménk az öröm és lelkesedésünk úrrá lesz minden mélybe gyökeredző sötétségünk felett, mászunk, nem csak húznak de mi mászunk! Már nincs is szükség arra, hogy húzzon, csakhogy érezzük az érintését, észleljük a jelenlétét. A látványa teljesen elmeríti lelkünk a gyönyörségével és emelkedünk. Emelkedünk ki a mocsokból, a kínból. Megragadjuk a peremet, már csak egy akaratnyira van tőlünk mind az amiért oly sokat másztunk, amire oly sokat vártunk, amiért úgy küzdöttünk mint még sosem, megilletett minket mert mindent hátrahagyva magunk mögött ezért indultunk, mindent megtettünk érte, hogy elérjük, hátra hagytuk minden mérgező egónk és alattomosan felépített önhitegető hazug tévképzetünk, mikkel kielégítettük legundorítóbb indíttatásunk katalizátorát. Kitéptük magunkból, poshadt, meghurcolt, fáradt testünkből a legkínzóbb fájdalmat is elviselve, a legőrjítőbb félelmünkön át az összes tébolyunk, mindent felemésztő gonoszságunk, gátlásunk, csalódottságunk, lemostuk testünkről a tömérdek sarat ott legmélyebb állapotunkban, nem törődve azzal, hogy így semmi jó nem kecsegteti érzetünk fájdalmas kiszakadáson kívül, mind ezt azért hogy jogosan érjük el azt amit oly annyira ámítottunk, hogy megérdemeljük és valóban megérdemeltük. Ott kapaszkodtunk a perembe. S ekkor jön a valóság. Vége. Meghalt. Lelök és kijelenti, hogy nem is létezik a kút, nincs fény, nincs kéz. Hogy amit tettünk, az nem létezik, mert nem is létezett, bezárul és marad a mindent elnyelő sötétség. Beáll a holtpont.

Ez már maga a dekadencia, a bomlás. Ott létezünk, nyakunkig ellepve minden mocsokban amit valaha tapasztaltunk életünk alatt. A vérben amit láttunk, minden ürülékben ami távozott testünkből, ami távozott azok testéből akikkel valaha is egy pillanatra kapcsolatba léptünk, minden vizelettel, hányással, testnedvvel, nyállal, minden rothadó hullával akit valaha láttunk meghalni, bomladozó testével, szilánkokra tört csontjával, minden szeméttel, állati tetemmel vagy bármily élőlény maradványával, mindennel ami egyaránt égeti testünk és fagyasztja meg, mely marja vagy éppen rázza, minden betegséggel, ott létezünk, érezzük ennek a mocsoknak a szagát, magunk alá hányunk, ömlik testnyílásainkból a vér, hullik ki fogunk, nem tudunk uralkodni a testünk felett, nem tudjuk visszatartani az ürülékünk, a vizeletünk, köhögünk, fuldoklunk a bűzben, a tüdőnket elözönli ez dzsuva. Ezen környezetünkben érezve nézzük azt, hogy ami egykor a kéz volt, a fény, hogy fürdik ebben a mocsokban, hogy élvezi ahogy basszák és kényeztetik teste intim részeit, ahogy elmerül ebben a fertőben, testét ellepi ezen emberi salakanyagok ékes egyvelege, ahogy az ebbe mártott mereven álló farkat a szájába veszi és tisztára nyalja, ahogy hangosan élvezkedik ezen látvány gyönyörében miközben keményen dugják, basszák az éhes punciját, és mi mind végtelen ezt nézzük, ezt a hanyatlást. Közben testünk legmélyén mintha lenne egy pont, melyből szöges vonalak kapcsolódnának belsőnk minden egyes szegletéhez, minden izomhoz, ínhez, szervhez, testrészhez. Majd ez a pont minden vonalat egészen erősen megrántana, húzna és húzna, így tartaná! Testünk teljesen megrogyna, azt éreznénk, hogy minden összerándul bennünk, éreznénk hogy húzzák a szívünk, hogy mélyen belevágódna ez a fonal, a szorítást, a kétségbeesést, a bizonytalanságunk. Lelkünket ellepné minden sérelem amit valaha okoztunk, vagy valaha okoztak nekünk, minden fájdalom, mely kiült arcunkra ráncaink megrezzenésével, minden fájdalom, mely tetteink következményeképp szolgált nyugtaként, minden félelem, mely elménket kísértette, minden halál és minden halált övező bűntudat amelyet végig kellett néznünk nap mint nap rothadó társadalmunk által, minden csalódás, törés, kihasználás, közöny és lenézés, lesajnálás, szánalom, amit kiélvezve játszadoztak értékünkkel, maradandó sebeket hagyva ezzel bennünk, minden látványa, halott csecsemő, levágott fejű holttest, összegyűrt gólya tetem, megerőszakolt gyerek, kiloccsantott agyvelő, nekrofília, szadizmus, csonkítás, skizofrénia, minden zörej, csontroppanás, gerinctörés, sikoly, kín, szenvedés, minden érzet, hideg holttest, deformált szülemény, minden szag, a vér íze, állat és emberhús sós zamata, mi vagyunk. Ezek vagyunk mi. Ez vagyok én. Én! Minden nap, minden érzetem erről szól. Ezt a terhet viselem. A mocskotok. A szemetetek. A gonoszságotok, egotok, hazugságotok, félelmeiteket ... ezt adtátok nekem. Absztrakt.

A probléma az idealizálás. Képtelen vagyok úgy tekinteni a világra, hogy milyen, mikor látom, hogy milyennek kéne lennie. Nem tudom végignézni ezt a fertőt. Újra és újra megpróbálom, de nem megy. Nem haragudhatok másra, mert erről csak ő tehet. Ő mutatta meg igazán és ő teremtette meg igazán minden mocskát a világomnak. Ez nem másnak a hibája. Abban rejlik minden tehetsége, hogy előbb elhitette, hogy kinyitotta nekem a menekülésre szolgáló ajtót, majd mikor már majdnem kirohantam, az arcomba zárta volna annak kapuit. Nekem nincs szükségem erre. Miért idealizálom? Miért akarom azt látni aki lehetne, mikor egy métely. Nem akarom megölni magam. Néha viszont azt érzem, hogy nem én vagyok. Az amygdala(mely az érzelmi reakcióknál játszik szerepet) képes átvenni az uralmat, míg a gondolkodó agy döntésre nem jut, ezt hívják "érzelmi vakságnak". A hirtelen dühkirohanás tipikusan ilyen. Emiatt van az, hogy habár nem akarom megölni magam, mikor elkap ez az érzés, a holtpont, amit fentebb leírtam, akkor az agyam kétségbe esetten keresi a kiutat. Ide tartozik az is, amit a halálközeli élményeknél szoktak emlegetni, hogy lepereg előttünk az életünk. Ez azért van mert ilyenkor a memóriánk végig pörgeti az emlékeink, hogy van-e hasznos tapasztalatunk ami segítségképp szolgálhat a kialakult krízishelyzet megoldásában, mely esetemben csak egy kellemetlen felidézés formájában mérgezi tovább az elmém.

A szenvedés nevelése, a nagy szenvedésé - hát nem tudjátok, hogy eleddig az ember minden magaslatát csakis ez a nevelés teremtette meg? A léleknek ama feszültségét a balsorsban, amely kitenyészti erejét, borzongását a nagy romlás láttán, leleményét és bátorságát, hogy balsorsot viselje, kitartson benne, azt megmagyarázza és kihasználja, s mindazt, amit csak mélységben, titokban, álarcban, szellemben, furfangban, nagyságba valaha is ajándékul kapott: - hát nem a szenvedés folytán, a nagy szenvedés nevelése folytán kapta ajándékul?

 

Friedrich Nietzsche: Jón és gonoszon túl

(Friedrich Nietzsche a szellemi összeomlása után)

Máskor csak fürdök ebben az állapotban, fetrengek benne, kárörvendem minden vétkét ahogy a gyűlölet úrrá lesz rajtam ezen akaróim kárának láttán. Szenvedek. Elképesztően szenvedek és mocskosul élvezem. Mikor elvesztem érzékem az idealizált és valóságos világ között. Kínlódok, keresem, hogy milyen alapköveket kell még leraknom elmémben, hogy egyáltalán elkezdhessek építkezni, hogy egyáltalán az olyan mint építészet, létezzen. A pszichológusom már másodjára kérdezte, hogy ugye tudom mi lett Nietzsche-vel. Gondolom egyfajta elrettentő példaként akarta felhozni, de az az igazság, hogy Nietzsche esete semmi más, csak egy igazolás. Így jutunk el a pszichedelikus drogokig. Míg csak a dombocskám volt, addig soha nem akartam drogozni. Sőt, kifejezetten ellene voltam. Aztán jött ez az állapot. Még csak nagyon gyerekcipőben járok. 0.25-ös Frontin, már négy nap után nem éreztem semmit, csak tudtam aludni, nagyon gyenge. Rexetin, aminek a hatását elméletileg csak később fogom érezni, anti-depresszáns. Mikor megkaptam a közleményt, kettő Frontint vettem be. Ezt még az orvos is megengedte, nem kell itt máris sztereotip benyugtatózásra gondolni, mert az olyan menő, meg még ittam is rá hogy jobban beüssön, nem, ez még bőven megengedett volt. Eleinte nem is éreztem semmit, amit fucsáltam. Aztán egyszer csak elnyomott. Édesen mámorított a tompaság lágy zsibongása, ahogy elmém elereszti ezt a sok görcsöt és egy pillanatra pihenhetek. Már, ha lehetőségem lenne rá, egyértelműen drogoznék. Bármi ami hallucinogén, vagy elmozdíthatja az elmém, az ayahuasca, bár elérhető lenne, bár valaki végig kísérne egy ilyen rejtelmes utazáson! Valószínűleg csak álom marad. Az őrültség, az itt, teljesen következetes.

A problémám nem egyedi. Nem is igazán emelkedett. Ha tudjuk, hogy mit keresünk, akkor szinte bárhol megtalálhatjuk. Emiatt is, illetve, hogy ugye abból dolgozzunk amink van, nézzünk végig csak pár dalszöveget, akik ismernek, azok látnak-e némi párhuzamot aközött amiről folyton beszélek és amiről ezekben a szövegekben szó van. Ez véletlen lenne? Teljesen komolyan gondolják, hogy véletlen?

You're guilty all the same
Too sick to be ashamed
You want to point your finger
But there's no one else to blame

 

(Chester Bennington)

Véletlen lenne hogy a Linkin Park nem rég öngyilkosként elhunyt frontembere Chester Bennington, akit gyerekkorában éveken át molesztáltak így fogalmazta volna meg fájdalmát? Szabad fordításban ez a részlet annyit jelent hogy: "Ti bűnösök mind ugyanolyanok vagytok, túl betegek hogy szégyelljétek magatok, mutogatni akartok, de már nincs más akit hibáztathatnátok". Menjünk tovább! Sőt! Tudják mit? Ne menjünk! Ez úgy is csak önigazolásra szolgál, nekem nincs szükségem önigazolásra, nem fogok egy 14 éves tini módjára idézeteket beszúrogatni hogy ezzel igazoljam önöknek a fájdalmam. Én pontosan tudom, mert érzem!

Persze próbálnak itt nyugtatgatni az ismerőseim, páran akik vannak, akik maradtak, akiknek kevésbé mocskos lelkük megtűröm az asztalomnál és hagyom hogy egyenek az étkemből. Mondogatják hogy majd eljön, mondogatják hogy majd az idő segít, de arra hogy eljön nincs garancia, attól hogy eljön, ki tudja még hányszor kell ki tennem testem ezen bűnöknek, hányszor kell még elviselnie ezen fájdalmas lenyomatokat, hány darabot kell még kilopni lelkemből hogy megkapjam azt amit megérdemlek? Az idő meg majd segít? Az idő nem más mint egy hazug út, ha az idő segít, akkor az semmi mást nem jelent majd, csak hogy úrrá lett tiszta elmém felett mind az, mit oly annyira megvetek, mind az a mocsok melynek érzetétől felfordul a gyomrom. Nem akarom megölni magam. Vagy marad ez a végtelen állapot, vagy átadom magam a mocsoknak. Nem őrültem meg! Nem akarom megölni magam! Én csak rosszul vagyok egy kicsit. Én nem vagyok őrült, csak az vagyok ami minden rossz bennetek. Én vagyok a mocskotok. Én "az a minden életképes elképzelést lepusztító gondolat mag vagyok,ami nem szünetel". Ti tettétek ezt velem. Én vagyok a ti áldozatotok. Én vagyok. Vagyok.