ÄME

Ez hangzott el legutóbb, ami igazán megfogott. Borzasztóan szomorú egy ily elnyelő gondolatot hallani, gombóc a toroknak. Egyszerre kimerevedik tekintetünk, szorul lélegzetünk, nem ereszt. Szemünk önkénytelenül is ellábad sajnálatában és csak bámulunk magunk elé, csodáljuk a fény játékát megtört könnycseppeinken. Majd jön a felszabadító mély lélegzet vétel, feszültségünk kifújása minden hordalékával együtt, akadozva jön csak. A berögzült kép azért annyira megragadó, mert végre van időnk alaposan kivizsgálni azt, felfedni részleteit, mik eddig kiestek fókuszunk összpontosítása alól. Éles határ ez. Elméletileg be van tiltva, hogy filmek alatt egy-egy képkockára más képet illesszenek, ezzel elbújtatva egy-egy üzenetet a racionális agy elől, melyet mégis feldolgozunk. Én észrevettem. Büszke voltam magamra. Inkább csak örültem. Végre egy részlet, amit észre vettem. Borzalmas képek voltak azok. S mennyi ilyen képet nem veszünk észre. Folyton folyvást felmerül bennem a kérdés, hogy csak azért mert valami lehetséges, muszáj-e léteznie? Murphy törvényei szerint mindenképp, de ez szabályszerű? Azon gondolkoztam, hogy vajon, tényleg lehetséges-e, hogy egyszer egy ideális világ jöjjön létre? Minden adva van hozzá szerény véleményem szerint, mégis eltudja bármelyikőnk is képzelni, hogy legalább egy életszakaszban, ne legyen egy olyan ember sem, akinek ne lennének rosszalló késztetései sem? Hogy nevezzük a világot a tudomány és a realitás között? Amikor tudjuk, hogy megtörténhet, de azt is tudjuk, hogy nem fog. Túl sok változónak kéne precíz pontossággal működnie.

Mit gondolok én magamról? Arrogáns vagyok? Lenézek emberek? Azon tanakodtam az egyik éjjel, hogy mi van akkor, ha lenézek embereket? Talán lenézek embereket. Viszont azt nem gondolnám, hogy ezt nem lehetne megváltoztatni. Mármint nem azt, hogy lenézek valakit, hanem, hogy akit lenézek, az olyanná váljon, akit már nem nézek le. Cukrász, ápoló, takarító. Anyám is takarító. Úgy érzem velük kapcsolatban, hogy nem tettek meg mindent, de szerintem még csak mindent sem kellett volna megtenniük. Elég lett volna a felét. Elég lett volna egy kicsit küzdeni. Anyám takarító. Nem ment neki jól a tanulás, kifejezetten egyszerű teremtmény, hogy szépen fejezzem ki magam. Kevés amire vitte? Őszintén nem gondolom. Szerintem nagyon sokra vitte ami azt illeti. Lehet a maga egyszerűsége miatt nem lett olyan, mint amilyennek sokakat látok körülöttünk. S mégis azt gondolom, hogy vihette volna többre is. Lehetett volna kitartóbb. Lehet vele csak azért vagyok ennyire elnéző, mert az anyám? Cukrász. A cukrászat egy művész szakma. Miből áll számomra a cukrászat? Ízek felfedezése, kémiai hatások, az étkezés megfigyelése, az étkezésnél nem csak az étel íze a fontos. Hatalmas szerepe van az állagnak, a harmóniának, a küllemnek, a hangoknak. Mennyire imádunk ropogtatni. Az étkezés az egy élmény, egy nagyszerű élmény. Az cukrászatot és minden étellel foglalkozó konyhaművészetet az különböztet meg a többi művészettől, mint például a festészet, szobrászat, zene, hogy ez egy létigényt elégít ki. Így már is megvan a kapocs, az alkotás és a szemlélő között, az alkotásnak célja van, csillapítani étvágyam. A cukrászat, művészet. Így magában hordozza a művészet minden velejáróját, így legfőképp a mélységet is. Miért húzom mégis a szám egy cukrász hallatán? A gesztus szép. Ízletes - s remélem egészséges - ételeket varázsolni emberek elé. Egy íz, csak úgy mint egy dallam nagy erővel bíz az emlékezeteink között. Az evés fontos szerepe az életünknek. Jelképezi magát az életet, jelképezi a gondoskodást, a fegyelmezett elkészítést, az étel jelentőségét. Hány cukrász lehet? Minden bizonnyal nagyon sok. S hányan igazi cukrászmesterek, akiket ismerünk? Én bevallom, majdcsak nem egyet sem tudnék most hirtelen előhozni. És akkor itt jön a nagy hatalmas kérdés, egy újabb möbiusz szalag amit sehogy sem sikerül kicsomóznom magamban.

Ha számomra az a fontos, hogy valami számottevő területen tevékenykedjünk, akkor a cukrászat végül is az. Viszont, egy cukrász, hogy hasonlítható össze, mondjuk például egy orvossal? Egy általános iskolai pedagógus, egy zeneszerzővel? Egy kovács a fizikussal? Ezekben a viszonyokban érezhetjük, hogy ki marad alul, gondolom. Ezzel együtt nem gondolom, hogy jó lenne ha nem lennének cukrászok, pedagógusok, kovácsok, takarítók. Sőt ami azt illeti, ezek közül mindegyiket imádom csinálni. Szeretek finomat és egészségeset enni, úgy érzem táplálom a testem. Szeretem megosztani a tudást, úgy érzem muszáj őriznem a tudást. Szeretnék kovácsolni, két kézzel a földi elemekkel, a földi anyagokból alkotni valamit aminek célja van. Szeretek rendet rakni az életemben, kijavítani a hibákat, szeretek javítani. Sajna már sokan nem szeretnek javítani. A megbánást gyakran kötik egybe a takarítással. S takarítani mindig kell. Mindig van mit helyrehozni. Akkor felmerül újra a kérdés, hogy lenézem ezeket az embereket? Másfelől valakinek meg kell csinálni ezt, valamelyest tiszteletre méltó számomra az, aki ezeket az "alja munkákat" végzi el, hogy mi az általunk számottevőként gondolt munkaterületünkön alkothassunk valamit, aminek jelentősége van, vágyva elismerésre, vágyva valamire, amit nem csak azért kapunk mert valakiknek - jobb esetben - gondja van ránk, hanem azért mert csináltunk valamit. Takarítani elég sokan tudnak. Mindig csak azt akarom, hogy azok ne csinálják ezt, akikkel kapcsolatban vagyok. Egyébként soha rosszul nem bántam még ilyen emberekkel és nem kezeltem őket megvetéssel, csak mert alantas nekem a területük. Nos, mit gondolok?