ÄME

Nem tudom mikor írtam utoljára de már rég. Lassan négy órája fekszem, melegem van, fáj mindenem. A héten alapvetően fájt mindenem. Nem voltam, nem vagyok jól. Ennek ellenére haladok. Mindent csinálok, a mindennél többet csinálok, ennek megvannak az eredményei. Nem ragadtam meg, habára olykor sajnálom magam, nem ragadtam meg ezen a szinten ellentétben egyesekkel. Habár olykor gyenge vagyok, erős vagyok. S ez nem önámítás, ez bizonyíték. Csak sajna vannak dolgok, amiért kaparhatok, amiért epedhetek, mit kívánhatok, mire vágyhatok, de nem kaphatom meg.

Nem olvas már senki itt. Amikor még voltunk, akkor te elolvastad, ha megmutattam. Önszántadból persze sosem foglalkoztál volna a gondolataimmal, mint ahogy mindmáig száműzött vagyok, mindmáig válaszok nélkül, mindmáig sebzetten, de legalább rég tudom, hogy megoldom egyedül. Pedig nem kéne. Túl sok a te. Így nem lehet tudni kire gondolok. Te tudod. Már más sem olvas. Kiket pillanatnyilag lenyűgöztem, már akkor sem olvastak, s hol hatalmam volt, már ott sem létezem.

Másfél éve járok "kezelésre". Másfél év alatt több dolgot is kiveséztünk, több dologot is felfedeztem, beláttam, tettem amit tennem kellett. Évek óta mást sem teszek csak önkritikát tanúsítok. S habár mindenki szerint arrogáns vagyok, az orvosom szerint nem. Habár mindenki szerint csak én hibázom, az orvosom szerint nem. Másfél év alatt eljutottunk oda, hogy lényegét tekintve már mindent tudatosítottam, amit kell. Szenvednem kellett és szenvednem kell, így hát gyötrődöm. Egyedül kell lennem, így hát egyedül vagyok. Nem szabad sem téged, sem mást keresnem, így hát nem keresek. Szenvedek és türelmesnek kell lennem. Remélem érződik a fájdalma, de én mégis türelmes vagyok. Másfél év után viszont bebizonyosodni látszik, hogy ez sem elég. Már úgy vagyok idegesítő, hogy nem is csinálok semmit. Csöndben ülök. Úgy vagyok antipatikus, hogy létezem. Már megkérdeztem, hogy nem lehetséges, hogy nem az én intoleranciámmal van a baj. Már habár sok mindenben más vagyok még is én vagyok. Habár sok mindent megöltem magamban, egy dologhoz ragaszkodom, egy dologból nem engedem, sem élvezetért, sem boldogságért, se társért, semmiért, mégpedig az értékrendemből. Így talán jogos a kérdés. S mégis habár megértem mit miért tesznek, tévednek. Viszont mit tudnék én tenni, mikor meg sem hallgatnak. Mikor csak tudálékoskodom. Mikor én vagyok az arrogáns.

Minek kérjek segítséget? Minek ismerjem be, hogy magányos vagyok, hogy mikor azt írom, ma már senki nem keres, akkor nem hazudok. Mi történt? Hiába kérnék segítséget.

Már senki nem olvas. Ámítás, hogy ez valaha is másképp lett volna. Senki nem akart olvasni. Senki nem akar megérteni. Senki nem látja, hogy ki vagyok.

Nagyon sokat viccelődök most a nőkkel. Mármint nem nőkkel beszélgetek és viccelődök velük, hanem úgy a női nemmel viccelődök, felhasználom őket a humorhoz, mint egy eszközt. Félig-meddig az az igazság, hogy nem viccelek. Persze amikor arról beszélek, hogy raboljunk el nőket és őszi lehulló falevelek alatt gyilkoljuk meg őket az erdőben, akkor azt nyilvánvalóan nem gondolom komolyan. Őszintén remélem, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló. Igazából én teljes magabiztossággal azt gondolom, hogy nem utálom a nőket és alapvetően vérszomjat sem érzek irántuk bosszú gyanánt. Megtörtént ami megtörtént, borzasztóan sajnálatos mind mai napig, s ami azt illeti ezeket a borzasztóan sajnálatos események csak egyre inkább gyarapszanak. Egyre csak azt látom, hogy lesznek üres személytelen, tartástalan - megint erőltetem - valakik ezek a csodás fiatal lányok, akik szépek és okosak. Valószínűleg a férfiakkal is így van ez, csak a komolytalanságuk és a sok csalódás egy kicsit talán segít rajtuk, egy részük egyáltalán nem foglalkozik vele, másik pedig nagyobb öntudattal áll a témához.

Igazából még mindig nem értem, hogy mi történt. Ez nagyon zavar. Illetve úgy gondolom, hogy talán sosem fogom megérteni. Ez még inkább zavar, ámbár nem szabad rabja lenni ennek az örök kérdésnek, mert akkor csak visszafelé haladnék. Igazából ez is igen érdekes számomra. Ahogy egyre erősebb és egyre jobb, több leszek, annál inkább leszek magányosabb, persze most egy kicsit hazudok. Továbbra is erősen haladok felfelé és egyfajta töretlen siker övezi most utamat, mint annak idején, mint előtte. Viszont most már mindenképp óvatosan kell támaszkodnom erre a mankóra, nehogy megint megtörjön. Így most megint az van, hogy észrevesznek azok az emberek, akiket én valamiképp kiváltnak tartok. S csak engem vesznek észre, s a környezetem csak miattam. Erős vagyok. Bármennyire is gyengének érzem magam, az az igazság, hogy baromira erős vagyok. Úgy érzem magam mint valami megállíthatatlan buldózer. Így tehát, habár nincsenek még mindig barátaim - ami megint csak nem teljesen igaz, mert talán egy új barátom van és imádom - és nincs párom, annyira nem is vagyok már egyedül, mint amennyire annak gondolom magam. Vagy amennyire annak akarom gondolni magam? Nem tudom. Most nem is érdekel. Pedig igazából csak egy pár másodperc kéne hozzá, de megerőltetőnek érzem.

Nem is tudom, hogy hol olvastam, illetve hallottam(?), azt sem, hogy leírtam-e már ide, de ha az ember mindenhonnan és sokáig kap egy impulzust, akkor beadja a derekát neki. Most lehet nem világos, hogy pontosan mire gondolok, de akkor leegyszerűsítve. Ha jó sokáig hallod mindenkitől, hogy te vagy a hülye, akkor egy idő utána elhiszed. Ez az egészséges reakció. Csak az a baj egyébként, és értem én hogy ez a valószínűtlenebb - egyébként egész biztos ez? -, de mi van akkor, ha mindenki hülye és te nem? Úgy tűnik, hogy bármennyire szeretem hangoztatni, hogy nem vagyok különleges, csak azért, hogy ne mondjak ellent magamnak, valamelyeset még is annak kell lennem. Különös ellentmondás ez, még kicsit rágódom rajta. Mostanában az is sokszor felmerül bennem, hogy valóban túl távolról szemlélődnék? Nekem maga ez megfogalmazás is már hátborzongató "túl távolról", hogy lehet valamit túl távolról szemlélni?

Vagy valami olyasmi. Mert ugye bár ha megírom a blogom valakiről, akkor úgy én kitépem a lelkét és közszemlére teszem. Itt egyébként érdekes kérdés az, hogy miért fél az illető, ha közszemlére teszem. Talán mert tudja, hogy mi lesz rá a reakció, ezért takargatja, félti. Sajna szuverén joga ezt megtenni, mert ez a lélekdarabka az ő tulajdona.

Érdekes dolog ez a kapcsolat. A pszichológusom megjegyzi, hogy nem-e akar esetleg valamit tőlem. Aztán megjegyzi más is. Ez azért meglepő, mert amikor igazából majd csak nem biztos vagyok benne, hogy semmiféle ilyen késztetés nincs, akkor kapom meg. Persze mikor számomra egyértelmű, akkor mások néznek rám értetlenül. Ezt nem akartam neki elmondani, mert azt gondoltam, hogy minden ilyen érzékenyen érinti egy korábbi incidenséből, amire azt gondolom enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy nem büszke rá. Aztán csak vigyorog - mert egy gyerek - és elmeséli, hogy neki is ezt mondták. Álomvilág. Minden felett az álomvilág. Azt kell, hogy mondjam számomra, ez vagy valami kifinomult erősség, vagy mérhetetlen gyengeség. Előbbi, ha ugyan tudatában van a valóságnak, mégis képes túl lendülni rajta, mi több túl akar tenni rajta. Ebben a korban ez a lendület mindenképp tiszteletre méltó. Ugyanakkor ott van a másik lehetséges magyarázat is, miszerint mint oly sokan, csak magára húzza kis takaróját, és próbálja a mocsok közepette álomvilágát felépíteni. Ez mind tök jó és szép, egészen amíg nem lép kapcsolatba a valósággal. Én pedig egy igen kíméletlen valóság kívánok lenni.

Az is mindenképp említésre méltó, hogy mennyire nem képes ilyen idősen kezelni a férfi és nő kapcsolatát, ami megint csak azért fura mert az imént említett eseményre még sem a vártaknak megfelelően reagált. A lelkünk mélyén mindannyian különlegesek vagyunk, tudom jól, nem hiába hagyja el száma a "különleges vagy" megjegyzés minduntalan, mikor egy új nővel lépek kapcsolatba, legyen az valamiféle baráti kapcsolat - amit mindannyian tudjuk, hogy elítélek - vagy bármely más megfogalmazhatatlan bonyolult kapcsolat, hacsak nem sikerül egyből a párkapcsolatra térni. Ebben az esetben mégis azt kell mondjam, hogy teljes magabiztosságban létezem kettőnk kapcsolatában, mert tudom, hogy én mit akarok, ezt tudja ő is és vica verse.

Ami nem hagy nyugodni, az leginkább a stílusa. Igazából kezd vitathatatlanná válni, hogy ő is menekül. Mint tudunk tenni, ha nem menekülni a mai világban? Hát például küzdhetünk mint én. Valahogy neki mégis megbocsájtom, ezt a menekülést, mi több ezt, az elfogultságot, a hibáit. Elnéző vagyok vele szembe. Lehet máson is gyakorolhatnám. Lehet csak azért, mert tényleg nem gondolok rá többre annál mint ami, így pedig mindegy. Lehet akkor még se kéne gyakorolnom másokon. Egyenlőre elég, ha egy ember élvezi toleranciám, mert az kiváltság. Tárgy, tárgy, tárgy, ahj 21szd-ban ez már annyira lejárt lemez, mint a zsidókat sajnálni. Ha a nő köszön a férfinak, az férfiatlan, ülve pisilni viszont a higiénia mese vára. Mint ha egy oroszlánt arra kérnénk, hogy a kihangosítóba kiabáljon. Lételeme a következetlenség, de betudom szeleburdiságának, mint ahogy gyereke használatát is anyai kiélésének valami csodás odaadásnak. Persze egyértelműen nem rossz szülő, csak következetlen, mérlegelésre nem képes, s holott engem szoktak illetni azzal a kelletlen eszközzel, miszerint csak szélsőségekben vagyok képes gondolkodni, ő képtelen vonatkoztatásra. Nyilván ezt nem kérdezte.

Igazából jó vele beszélgetni. Egyrészt mert nem vagyok egyedül, másrészt nagyon sokat segít(enek), amiért igen hálás vagyok és rajta meg a doktor nő-n kívül senkitől nem számíthatok emelkedett beszélgetésre, vagy egy szinttel komolyabb gondolatokra, mint hogy Kayle countereli Zed-et (már nem lolozom). Nem úgy beszélgetünk a karrierünkről, ahogy halljuk és várjuk majd a semmiből, hogy megtörténjen ami a semmiből nem szokott megtörténni. Igen kedvező számomra a bonyolódás, helyzetéből adódó ellehetetlenedése is. Nem tetszik a blogomnak ez a szó, pedig ha jól tudom akkor szenvedő szerkezet. Nem baj, ezek szerint újra felfedezek, azt egyébként is imádom. Igazából ez nekem így jó és megfelelő, miért kéne ezt túlgondolnom, vagy elrontanom. Amúgy is kell mindig valaki, akivel szemben bezárkózásomat tanúsíthatom rossz kedvemben, mert amúgy az csak egy üres gesztus lenne. Lehet ő az első lépés a megfelelő közegbe? Kiderül majd idővel. Addig is tanúsítom toleranciám vele szemben. Remélem értékeli, mert nem sokan érdemlik ki.

Ez hangzott el legutóbb, ami igazán megfogott. Borzasztóan szomorú egy ily elnyelő gondolatot hallani, gombóc a toroknak. Egyszerre kimerevedik tekintetünk, szorul lélegzetünk, nem ereszt. Szemünk önkénytelenül is ellábad sajnálatában és csak bámulunk magunk elé, csodáljuk a fény játékát megtört könnycseppeinken. Majd jön a felszabadító mély lélegzet vétel, feszültségünk kifújása minden hordalékával együtt, akadozva jön csak. A berögzült kép azért annyira megragadó, mert végre van időnk alaposan kivizsgálni azt, felfedni részleteit, mik eddig kiestek fókuszunk összpontosítása alól. Éles határ ez. Elméletileg be van tiltva, hogy filmek alatt egy-egy képkockára más képet illesszenek, ezzel elbújtatva egy-egy üzenetet a racionális agy elől, melyet mégis feldolgozunk. Én észrevettem. Büszke voltam magamra. Inkább csak örültem. Végre egy részlet, amit észre vettem. Borzalmas képek voltak azok. S mennyi ilyen képet nem veszünk észre. Folyton folyvást felmerül bennem a kérdés, hogy csak azért mert valami lehetséges, muszáj-e léteznie? Murphy törvényei szerint mindenképp, de ez szabályszerű? Azon gondolkoztam, hogy vajon, tényleg lehetséges-e, hogy egyszer egy ideális világ jöjjön létre? Minden adva van hozzá szerény véleményem szerint, mégis eltudja bármelyikőnk is képzelni, hogy legalább egy életszakaszban, ne legyen egy olyan ember sem, akinek ne lennének rosszalló késztetései sem? Hogy nevezzük a világot a tudomány és a realitás között? Amikor tudjuk, hogy megtörténhet, de azt is tudjuk, hogy nem fog. Túl sok változónak kéne precíz pontossággal működnie.

Mit gondolok én magamról? Arrogáns vagyok? Lenézek emberek? Azon tanakodtam az egyik éjjel, hogy mi van akkor, ha lenézek embereket? Talán lenézek embereket. Viszont azt nem gondolnám, hogy ezt nem lehetne megváltoztatni. Mármint nem azt, hogy lenézek valakit, hanem, hogy akit lenézek, az olyanná váljon, akit már nem nézek le. Cukrász, ápoló, takarító. Anyám is takarító. Úgy érzem velük kapcsolatban, hogy nem tettek meg mindent, de szerintem még csak mindent sem kellett volna megtenniük. Elég lett volna a felét. Elég lett volna egy kicsit küzdeni. Anyám takarító. Nem ment neki jól a tanulás, kifejezetten egyszerű teremtmény, hogy szépen fejezzem ki magam. Kevés amire vitte? Őszintén nem gondolom. Szerintem nagyon sokra vitte ami azt illeti. Lehet a maga egyszerűsége miatt nem lett olyan, mint amilyennek sokakat látok körülöttünk. S mégis azt gondolom, hogy vihette volna többre is. Lehetett volna kitartóbb. Lehet vele csak azért vagyok ennyire elnéző, mert az anyám? Cukrász. A cukrászat egy művész szakma. Miből áll számomra a cukrászat? Ízek felfedezése, kémiai hatások, az étkezés megfigyelése, az étkezésnél nem csak az étel íze a fontos. Hatalmas szerepe van az állagnak, a harmóniának, a küllemnek, a hangoknak. Mennyire imádunk ropogtatni. Az étkezés az egy élmény, egy nagyszerű élmény. Az cukrászatot és minden étellel foglalkozó konyhaművészetet az különböztet meg a többi művészettől, mint például a festészet, szobrászat, zene, hogy ez egy létigényt elégít ki. Így már is megvan a kapocs, az alkotás és a szemlélő között, az alkotásnak célja van, csillapítani étvágyam. A cukrászat, művészet. Így magában hordozza a művészet minden velejáróját, így legfőképp a mélységet is. Miért húzom mégis a szám egy cukrász hallatán? A gesztus szép. Ízletes - s remélem egészséges - ételeket varázsolni emberek elé. Egy íz, csak úgy mint egy dallam nagy erővel bíz az emlékezeteink között. Az evés fontos szerepe az életünknek. Jelképezi magát az életet, jelképezi a gondoskodást, a fegyelmezett elkészítést, az étel jelentőségét. Hány cukrász lehet? Minden bizonnyal nagyon sok. S hányan igazi cukrászmesterek, akiket ismerünk? Én bevallom, majdcsak nem egyet sem tudnék most hirtelen előhozni. És akkor itt jön a nagy hatalmas kérdés, egy újabb möbiusz szalag amit sehogy sem sikerül kicsomóznom magamban.

Ha számomra az a fontos, hogy valami számottevő területen tevékenykedjünk, akkor a cukrászat végül is az. Viszont, egy cukrász, hogy hasonlítható össze, mondjuk például egy orvossal? Egy általános iskolai pedagógus, egy zeneszerzővel? Egy kovács a fizikussal? Ezekben a viszonyokban érezhetjük, hogy ki marad alul, gondolom. Ezzel együtt nem gondolom, hogy jó lenne ha nem lennének cukrászok, pedagógusok, kovácsok, takarítók. Sőt ami azt illeti, ezek közül mindegyiket imádom csinálni. Szeretek finomat és egészségeset enni, úgy érzem táplálom a testem. Szeretem megosztani a tudást, úgy érzem muszáj őriznem a tudást. Szeretnék kovácsolni, két kézzel a földi elemekkel, a földi anyagokból alkotni valamit aminek célja van. Szeretek rendet rakni az életemben, kijavítani a hibákat, szeretek javítani. Sajna már sokan nem szeretnek javítani. A megbánást gyakran kötik egybe a takarítással. S takarítani mindig kell. Mindig van mit helyrehozni. Akkor felmerül újra a kérdés, hogy lenézem ezeket az embereket? Másfelől valakinek meg kell csinálni ezt, valamelyest tiszteletre méltó számomra az, aki ezeket az "alja munkákat" végzi el, hogy mi az általunk számottevőként gondolt munkaterületünkön alkothassunk valamit, aminek jelentősége van, vágyva elismerésre, vágyva valamire, amit nem csak azért kapunk mert valakiknek - jobb esetben - gondja van ránk, hanem azért mert csináltunk valamit. Takarítani elég sokan tudnak. Mindig csak azt akarom, hogy azok ne csinálják ezt, akikkel kapcsolatban vagyok. Egyébként soha rosszul nem bántam még ilyen emberekkel és nem kezeltem őket megvetéssel, csak mert alantas nekem a területük. Nos, mit gondolok?

Meg kell, hogy mondjam, őszintén nem örültem, mikor a doktor nő azt kérte tőlem, amit én tőle. Egy értékelést, egy összegzést. Másfelől viszont, talán jobb is lesz így. Egy számára fel nem vázolt történetben írta rólam, egy számomra teljesen ismeretlen ember, aki mindössze alaposan megfigyelte egy tevékenységem színhelyét, így a jelenlévők között engem is és megjegyezte, hogy sután fejezem ki magam. Ezt nem most kapom meg először, igaz nem ebben a formában. Egy kicsit már engem is zavar. A problémámmal szembesülök ilyenkor, máskor is, de ilyenkor konkrétan rávilágítanak. Középiskolába volt egy informatika tanárom, nem feltétlen volt az a nagyon kedvelhető figura, a legtöbben azt gondolták, hogy szimplán idióta, nekem mégis egészen más véleményem volt személyéről. Már akkoriban is analizáltam? Egy-egy feladatot borzasztóan lassan fogott fel, s míg az előző tanárunk játszi könnyedséggel bökte rá mindegyikre azonnal a megoldást, neki valahogy ez nem ment, bár kétségkívül látszott, hogy nem a tudás hiánya okozta a problémát. Kicsit úgy érzem sokszor, hogy annyi minden van a fejemben, olyan gyorsan áramlanak a gondolatok, egyszerűen ezeregy részletre kell odafigyelni nap mint nap. Ha már egy emberrel találkozom, akkor egyszerű mivoltában elveszettnek érezhetem magam, s általában nem csak annyiból áll egy nap, hogy mindössze egy emberrel találkozom. Ugyanígy adódik a probléma a beszélgetésnél is. Ez volt az első dolog, amivel Nietzsche magához ragadott a filozófiai mélységeibe, mikor felhívta a figyelmem a gondolatok és a nyelv ezáltal a kifejezés, mind készség fontosságának a számot tevésére. Szoros kapocs ez a valóság és az ideális világ között. Azért nem szeretek írni, mert ilyenkor lassítani kényszerülök elmém folyását, ami nem egy egyszerű feladat, mindazonáltal ezen apró áramlatok alapos értelmezése, mindenképp megfontolandó. Remélem nem vész kárba fáradságom.

Kicsit csalok, mivel nem az elmúlt tíz alkalmat kívánom összegezni, mert őszintén már nem is egész biztos, hogy emlékszem rá. Na de vágjunk bele! Az teljesen egyértelmű, hogy a doktor nőt, a szakítás utáni fokozódó diverz szomatikus panaszok miatt kerestem fel. Ez egy igen kellemetlen, ámbár majdcsak nem velejáró kísértet a hozzám hasonló emberek életében. Ennek részleteire nem kívánok kitérni ebben a bejegyzésben, a doktor nő minden bizonnyal tisztában van ezen panaszok mivoltában. Meglepett ezen más hozzáállása a doktor nőnek a korábbi tapasztalataim miatt, amit szóvá is tettem személyének. Az elején gyermeki kíváncsisággal vizsgáltam, hogyan képes lebonyolítani egy-egy ilyen terápiás alkalmat anélkül, hogy jegyzetelne, s a későbbiekben sem adott gyanakvásra okot atekintetben, hogy amikor vele beszélek, akkor nem csak a vakvilágba pazarlom a gondolataim. Így tehát az első téma adott volt. Most az imént gondolkoztam, hogy miként nevezzem meg volt társam, végül pedig arra jutottam, hogy nem szeretném illetlen álnevekkel felruházni személyét, mert még mindig megrögzöttül hiszek benne, hogy nem valami idealizált tévképzetek alapján ismertem meg. Mivel nem hiszem, hogy más embereket ezen bejegyzésben megemlítenék, így a továbbiakban csak szimplán Ő rá ként fogok hivatkozni. Szóval Ő volt az, aki ily fiatalon ide juttatott. A mai napig zavar, mikor a pszichiáterem állandóan az iskoláról és a tanulmányaimról érdeklődik, holott legelső találkozásunk során egyértelművé tettem számára, hogy életemnek nem ez a része az, ami így kínoz. Ellenben a doktor nővel, nem figyel oda rám, mikor hallgatást színlel. Pontosan nem tudom hány hónapba telt, mire túljutottam rajta. Kétségtelenül az segített, amit a doktor nő talán többször is megemlített. Vele kapcsolatban léptem bele talán először ezekbe a möbiusz szalagokba. Illetve itt kezdődött el alapvető hozzáállásunk különbözőségének problematikája a világra kacsintgatni, de erről majd később. Tehát azt tanácsolta, hogy tegyem félre ezt a csomót, ezzel a gondolattal egyébként szerintem sokat küzdöttem, s habár még most sem értem, hogy miért működik, de mint egy jó páciens, hallgattam orvosom szakmai tanácsára és azt kell, hogy mondja, bevált. Talán ez a sodródás, néhány hatalmas probléma félretétele segített hozzá, hogy panaszaim enyhüljenek és valóban enyhültek, mindazonáltal hozzá kell tennem, hogy egy másik panasz átvette helyét, de még ennek sem jött el az ideje. Abszolút úgy gondolom, hogy túl vagyok rajta, emléke mégis fájdalmat okoz minden percben amikor tudatalattim mélységeiből fel-fel bukkan, de azt gondolom, hogy ez természetes. Még mindig egy nagy fontos része az életemnek, s nem gondolom azt, hogy ezen változtatni lehetne léte jelleméből adódóan.

Ezután kezdődött el Ő belőle kiindulva hevesebb hangvételű - persze az irányomból fakadó lendületből adódóan - vitáink ára is, melyeknek tárgyát a nő, mint nem képviselte. Máris leszeretném szögezni, mint minden egyes alkalommal, amikor csak napvilágot lát ez a téma, hogy nem utálom a nőket, nem tartom őket kevesebbnek, viszont nem gondolom, hogy a férfi ne lenne több a nőnél. Egy kifejezhetetlen kapcsolat az, amit én a nő és férfi kapcsán érzek. Talán az lenne a legpontosabb megfogalmazás, hogy bizonyos viszonyítási környezetben, a férfi feljebb való a nőnél, természetesen ebből adódik, hogy van olyan viszonyítási környezet, ahol a férfinál magasabb fokon áll a nő, leginkább talán úgy lenne értelmezhető a mondanivalóm, hogy a realista életben, a férfi bizonyos értelemben uralkodik a nő felett, viszont a szellemiség inerciarendszerében abszolút egyenlőek. A reális talajon a nő jelleme bemocskolja szellemét. Nem együtt értése szerintem generációnk különbözőségében, illetve környezetünk másságában rejlik. Szokták mondani, hogy minden relatív, amellyel én határozottan nem értek egyet, ez esetben viszont abszolút ez a helyzet áll fen. Ez idő tájt próbáltam kényszeresen bemocskolni magam e nőkből fakadó jellembeli hiba romlottságával folyton folyvást, ami habár még mindig nem sikerült teljes egészében, amely számomra a szexualitás vadállatias rég magunkban rejlő ösztönéből fakad, ez számomra az a szimbólum, amit megvalósít a női mocsok, tehát tagadhatatlan, hogy én így kívántam büntetni magam? Nem vagyok ebben biztos, hogy büntetés lett volna. Most viszont, hogy szavakba kell öntenem gondolataim, talán mégis sikerült olyan mértékekig értelmeznem gondolatom ezen aspektusát, hogy büntetni akartam magam. Hiszen az a jellemvonás, amiért oly lelkesen küzdöttem, nem egyeztethető az értékrendemmel. Kárörvendeni akartam annak, hogy egy olyan tiszta indentitást, amelyet magaménak tulajdoníthatok és módfelett büszke vagyok rá, újra és újra oda szándékoztam dobni ezeknek a vadaknak, hogy kényük kedvül szerint gyalázhassák és alázhassák meg, csak azért, hogy bűnös lelkük kárának - amivel még csak tisztában sem vannak, ergo nem is szembesülnek vele - üdvözülhessek. S mindmáig az a sok csalódás nem volt elég ezen gonosz törekvéseim kiélésének csúfos látképével való szembesülésére. Itt most meg kell állnom. Folytatom. Az viszont tagadhatatlan, hogy a női nemből eredő fájdalmam még mindig nyomasztja lelkem, mi más adhatna magyarázatot arra a heves lendületre, a sérelmektől telt cinizmusra mely ilyenkor teljesen átjárja megnyilvánulásom. Amikor ezen gondolat menetem elején kiemeltem, hogy mely érzéseket nem társítom a nőkhöz való viszonyulásomban, nem említettem a haragot. A múltkor, mikor újabban egy kedves lány okozott egy teljesen kiszámítható csalódást, neki is azt mondtam, hogy talán egy kicsit haragszom a nőkre. Talán nem is kicsit. Talán csak azért haragszom, hogy Ő-t védjem? Mert így nem azt az elemét kritizálom, ami megfogott benne, mindössze csupán azt, ami közrezárja. Ez egyfajta önámítás lenne? Őszintén nem tudom. A doktor nővel kapcsolatban viszont meg kell jegyeznem azon észrevételem, mely ezen összeütközéseinkben volt a leginkább feltűnő valamelyest, mikor is sok esetben úgy éreztem, habár már nem képes megcáfolni, még is azt állítja, hogy nem sikerült meggyőznöm. Makacskodik?

Rólam is sokat beszéltünk nyilvánvalóan. Ki is vagyok én. Ahhoz, hogy terápiánk sikeres utakat járjon be, nélkülözhetetlen átfogó megismerésünk ön-önmagunknak. Én nagyon igyekszem figyelemmel követni létezésem, bár továbbra is tartom, hogy igen nehéz egy olyan elmét önerőből gyógyítani, ami nincs is tisztában betegségével, így segítségkérésre is alkalmatlan. Persze valamelyest ezt problémát sikerült áthágnom, hiszen itt vagyok és csinálom, de mi van, ha ez nem elég? Mit vallok én? Amíg a doktornő újra és újra fel nem tette nekem ezt a kérdést, hogy miből áll az én idealizált világom, nem is foglalkoztam annak aprólékos kidolgozásával, mi több megfogalmazásával. Viszont ezen új törekvés jelenlétében, mely a vágy, hogy válaszolhassak a doktor nőnek - így ne kerüljek újra abba a kellemetlen helyzetbe, hogy nem tudom kielégíteni érdeklődését - sem gondolom azt, hogy képes vagyok e nehéz válasz megalkotására. Nietzsche persze adott egy vázlatot, amivel talán ha mást nem is, azt megtudom mondani, hogy mi volna a cél. Nietzsche úgy fogalmazott, hogy egy vallás nélküli erkölcsöt keres. Továbbra is tartom, hogy mi mind csak keresünk, az alkotást szívesebben fogom fel valamiféle felfedezésnek, hiszen az alkotás következik az alkotáshoz szükséges eszközök létéből adódóan. Így máris pontosabb lenne, ha azt mondanánk minden egyes "új"-nak nevezett megvalósításunk során, hogy "Heuréka, felfedeztem!". Legjobb tudomásom szerint, Freud is ezért tulajdoníthatott akkora jelentőséget az álmoknak, s a tudatalattinak, akinek tanulmányait talán szimpatikusabbnak találta a doktor nő mint Nietzschéjét, persze ez csak találgatás, hiszen én még egyáltalán nem olvastam Freudot. Én úgy neveztem el magamban ezt a vallás nélküli erkölcsöt - miután a doktor nő megerősítette bennem a kérdés létjogosultságát, miszerint a lélek és a szellem különböző-e? -, hogy szellemi erkölcs. Nem hiába szeretnék utána járni a metafizika működésének és lefektetett szabályainak, ugyanis az én erkölcsöm is dogmákból, az élet meta elemeiből épül fel, emiatt igen nehéz sokszor megmagyarázni egy-egy  ágazatának kiinduló elemét, mert meta mivoltából adódóan magától értetődő és egyértelmű. Doktor nő biztosan tanúként szolgálhat rá, hogy mennyiszer említettem ezt, hogy valami magától értetődő és következetes, persze ha következetes akkor a definíciónak is adódnia kéne. Érzékeny terület ez, s nem gondolom, hogy 22 éves beteg lelkemmel én szolgálok a megalkotására, így arra kérem doktor nőt, hogy ezt nézze el nekem. Viszont ide tartozik elvi különbségünk is, miszerint szabad elme, vagy erkölcs? Az én erkölcsöm is azt diktálja, hogy bárki bármit tehet, egészen addig, amíg nem árt másnak. Doktor nő ugyanezt mondta a szabad elméről. Itt máris adódik a kérdés, hogy szabad-e az az elme ami, habár bármit megtehet, ugyanakkor mégsem bármit, mert nem árthat másnak. A másik roppant érzékeny kérdés, hogy pontosan hol is húzódik meg ez a határ? Egy alkoholista anya árt a gyerekének, ha ellátja anyai teendőit és felneveli azt? A doktor nő a szabad akaratból adódóan jól viselné, ha egy terápiás alkalommal romosra zúznám az fogadótermét, ugyanis neki nem ártanék, avagy ez már tolerancia kérdése? Ha egy kisfiú elejti a labdáját, ami kigurul az útra emiatt az úton közlekedő jármű arra kényszerül, hogy elrántsa a kormányt és így elgázol engem a járdán szabályosan közlekedő gyalogost, akkor ártott nekem a kisfiú? Ha a kisfiú figyelmetlensége a romlott erkölcsből adódott? Minden kihatással van mindenre. Ne haladjunk ezen út felé, csak mert elérhetetlennek tűnik? Mi értelme élni, ha utána úgy is meghalunk? Ezen talán a doktor nő egy kicsit mélyebben elgondolkodhatna, néha úgy érzem, hogy igencsak kényelembe helyezte magát. Érdekelne, hogy miért?

Ma olvastam el Szókratész védőbeszédjét. Érdekes gondolatai voltak, ám már-már eleminek tűntek. Még sem sikerült még felfigyelnem rájuk. Most már két számomra magasztos ember adta életét azért amiben hitt és gondolom nem ők lesznek az utolsók utazásaim során. Még egy megerősítés, miszerint ez az élet, ezzel jár. Nincs még lefektetve az-az erkölcs ami békében végig kísérhetne ezen az úton. Ezen út elején azonban egy számomra gyötrelmes kérdéssel találtam magam szemben. Eddig minden célom az volt, hogy erkölcsöm egy nővel, a családommal, egyfajta izolált idealizált kapcsolatban teljesítsem ki. Most viszont betegségem révén egy új kapu nyílt meg számomra - minden bizonnyal egy magasztosabb út kapuja - melynek terheivel nem biztos, hogy kívánok élni. Úgy érzem már túlon túl mélységekbe estem ezen ösvényben ahhoz, hogy visszakozzak. Ahogy ez az ajtó kinyílik számunkra, értékrendünk terelő korlátjai már nem igen engednek letérni az útról. Lehet, hogy nem is maga az út, hanem ezen küzdelem, a félelem ejti rabjául lelkemet, mely minden fájdalmam kiváltó oka? A fáradság a legérzékenyebb pontja szenvedésemnek. Nem aludni, ha sikerül is, úgy hajtani álomba fejem, hogy pontosan ugyanazzal a súllyal kellek, mint amit levetni kívántam magamról. Kétségbeesés övezi. Jobb híján ma fejeztem be a Nolan féle Batman trilógia harmadik részét, de már tegnap elkezdtem. Tegnap miután az irományom első fele elkészült, kezdtem el az első felét a filmnek. Tudom, hogy csak egy film, tudom,  hogy csak egy Batman film, egy szuperhős film, kisgyerekek hazug álmának tárgya. Mégis felfedezésre véltem két jelenetet is a filmben, mellyel képes vagyok párhuzamot vonni saját életemben. Az első, hogy a megtört, elbukott Batmant egy olyan börtönbe viszik, amely egy kút. A kút az én életemben is meghatározó, talán életem legfontosabb helyszíne. A kút. Elhangzik a kút kapcsán a legjellegzetesebb tulajdonsága szerkezetének. "Ez a legszörnyűbb börtön a Földön és ennek oka, a remény. Hosszú évszázadok óta mindenki, aki itt rohadt, felnéz a fényre és arról ábrándozik, hogy kimászik. Milyen könnyű, milyen egyszerű... És mint a hajótörött, aki tengervizet iszik, mert rábírja a kínzó szomjúság, úgy halnak meg a próbálkozók. Mert az igazi kétségbeesést, a remény táplálja." Csábító ugye? Mióta Nietzsche belefészkelt elmémbe a szenvedés erejével, folyton szembe találom magam jelenlétével. A másik dolog, ez a Szókratészi momentum. Amikor számon kérik Batmant, aki családja, szerettei halála után, szimbólumának bemocskolása után, a bukottság szomjas halál vágya után újra visszatér, miután már ennyi mindent fizetett, számon kérik, hogy miért nem megy el, mikor ő már oda adta mindenét. S Batman, aki ott áll, csak annyit válaszol, hogy nem mindent. Igaz, egy hülye szuperhős film, de mégis csak Nolan rendezte. Ilyen emberek után - s nem Batmanre gondolok, bár ő is ezt testesíti meg ebben a jelenetben -, hogy választhatnánk a bűnös utat? Hogyan élhetnénk a szabad akarat jogával? Ezek után hogyan legyünk képesek azt mondani, hogy megtettünk mindent? Kell-e megtennünk mindent vagy sem. Ez már magasabb ennél a kérdésnél. Még lefekvés előtt több dolog kapcsán is elmélkedtem az ötlet és a megvalósítás közti hatalmi létráról. Elég könnyen sikerült megválaszolnom ezt a kérdést. Szókratész után, s miután sikerült valahonnan előszednem a régi mondást, miszerint "a cél szentesíti az eszközt", ezen nagy emberek élete és a metafizikai felfogásom máris következésképp adta, hogy a cél áll mindenek felett. A célom azt hiszem tudom.

Úgy érzem, valamelyest elfogytam. Véleményem szerint, ha Puzsér is úgy emlegette újon magát, hogy Puzsér 2.0, akkor nálam is elérkezett valahol ez a nagy változás. Én mindenképp a vele való legfájóbb szakításomhoz társítanám, amikor ott kellett hagynom első egyetemem, haza költöznöm, ami igen csak sértette büszkeségem, a barátaim kitagadását fogadnom e kiszolgáltatott megtört állapotom közepette és a mind rám nehezedő felnőtté válás velejárójaként megízlelt teherben való vergődésemben éltem. Nem hazudok továbbra sem, mikor azt mondom, hogy az ezt követő fél évet csak önkritikával foglaltam el. Megtettem azt, amit oly sokak nem, amit oly sokak számon kérnek rajtam én megtettem. Akkor újra építettem magam teljesen, elemeiben változtattam meg lényem, mondhatni ráleltem az identitásomra. A mostani időszakot is a változás egyik periódusának tartom, még sem ezt nevezném 2.0-nak, de persze a változást sem tagadhatom meg. Akkor, tényleg leromboltam mindent, ami addig állt. Teljesen elpusztítottam, kínkeservesen végig néztem jó pár év törmelékké válását, most viszont inkább úgy érzem, hogy azon időszakom alkotását csiszolgatom, sőt akár robusztusan alakítgatom. Mintha betettem volna valamiféle fő pillért. A dominancia - s mi tudjuk mi kapcsán merült fel ez a szó - talán az, ami változott benne. Domináns lettem. Többé nem hagyom magam, hogy hazug hangok nyomjanak el. Ebből adódik szerintem némiképp toleranciám bővülése is, ami kicsit ellentmondásosan hathat, de ha jobban átgondoljuk, van benne ráció. A magabiztosság elhessegeti az aggodalom borús fátylait, illetve önuralmát megtartja krízis helyzetekben is. Emiatt talán kiegyensúlyozottabbnak érzem az életem, most annyival következetesebb minden, nem csak úgy történnek a dolgok, de én jelölöm ki folyás irányát, aztán persze hagyom sodródni magam. Ez az egyveleg ami választ adhat elmélkedéseim legelső tézisének értelmetlenségére is, miszerint hagyjam magam sodródni, tegyem félre a problémákat. S mégis van valami ami forrás pontjául szolgál testem épségének megakadályozására, ez pedig a soha nem múló fáradság. Elképzelésem sincs, hogy mi okozza, hiszen a problémákat folyamatosan fedjük fel a doktor nővel, megválaszoljuk, ha nem is említettem itt sok választ, mert már úgy belém ivódott, hogy hiánya nélkül már fel sem tűnik, mert oly természetes, de szóval, hogy dolgozunk, megállás nélkül dolgozunk - legalábbis én mindenképp. A fáradság kétségbeejtő, ha rólam van szó. Lehet ezt is a remény táplálja, hogy hiszek abban, hogy ez változhat?

Puzsér, az egyik Sznobjektív epizódban a tíz leghitványabb komment listáját állította fel. Az egyik ezek közül az volt, hogy "a világ megérett a pusztulásra". Azt mondta, hogy egy kultúr ember, nem fohászkodik a jó Istenhez az apokalipszisért. Azon felül, hogy én nem fohászkodom, mindig elgondolkodom ezen az apokalipszis jelentőségén. Néha egy kicsit vágyakozom érte. Azt mondta, hogy még csak kb. 70 év telt el a legutóbbi óta, mégis milyen undorító, hogy valaki máris ezért fohászkodik. Van ez az állítás, hogy a háború hiánya megpuhított minket. Azt kell, hogy mondjam, látok benne némi igazságot. Elszoktam szomorodni rajta, hogy én kimaradtam ebből. Mennyi tapasztalatot meríthettem volna, mennyire megerősödhettem volna, persze hacsak meg nem halok. A háború egy pokol. Kicsit ellentmondásosnak hangozhat, hogy pont Nietzsche értette meg velem az igaz empátiát a zsidóság iránt. Mennyit szenvedett az a nép. Lehet, hogy ettől olyan erősek? Lehet, hogy ettől olyan kiválóak. Nekik kijutott a szenvedés amiből táplálkozni voltak képesek és láthatjuk, hogy nem halasztották el az alkalmat. A törekvéseik ugyan lehet bosszú vágytól fűtöttek, akár csak Orbán Viktor esetében, de vajon nem mi tettük ezt velük? Ezért veszélyes a nagy emberekkel játszadozni. Ezért olyan veszélyes Ő is. Egy művelt családból származik, egy zsidó családból, ezért tudja olyan mesterien alkalmazni a szenvedése által szolgált eszközök repertoárját. Tényleg kezdem úgy érezni, hogy nagyon elfáradok. Ez gondolom érződik is már az írásomon. Mint régen a tollba mondásnál, az elején a külalak még nagyon fenséges volt, utána már csak a görcsös vonalak jöttek megfáradt kezemből. Felfigyeltem egy különbségre. Más valaki iránt elkötelezni magad és más valami iránt. Ha utóbbit csinálod, akkor a valaki az csak úgy jön, mint mondjuk egy kisgyerek játékánál, a mellékelt lemosható tetoválás. Király meg minden, de senkit nem fog érdekelni, nem azért vettük meg a játékot, hanem a játék miatt, a játék az érdekes, az egy szuper dolog, annak függvényében a kis lemosható tetoválás egy béna gagyi hülyeség. Kit érdekel az. Már is egy hierarchiát állítunk fel a kapcsolatban. Vagy megpróbáljuk azt a valamit ráerőszakolni a párunkra, vagy a párunk örökké csak egy kis lemosható tetoválás lesz a fantasztikus játékunk mellett. Ellenben ha valaki mellett köteleződünk el, úgy mennyi valamit magunkévá tehetünk, s vele együtt. Milyen csodás. Építész vagyok! Úgy imádok, építészként gondolni magamra. Rengetek álmom van egy ideje. Az utóbbi éjjel azt álmodtam, hogy egy nő, mint valami vámpír, neki esik a torkomnak. Viccesnek hangozhat, de borzasztó volt. Riadtan húztam magam végig az ágy egyik feléből a másikba, majdnem leestem. Az ébredés után rettegtem visszaaludni. A lány nem egy vámpír volt, nem tudom ki volt és miért csinálta ezt. Félve kutattam végig a szobám és utána remegő testtel próbáltam visszaaludni. Sikerült. A többi álmom is igencsak különleges, de sajna nem jó értelemben. Voltak hasonlóan brutalitást jelképező álmaim is. Tényleg rémisztő. Biztos, hogy sok dolog van még bennem, de nem tudom leírni, nincs hozzá erőm. Nem félek tőle, nem arról van szó, hogy nem vagyok hajlandó szembe nézni magammal, lusta vagyok precízen kiértékelni a gondolataim, egyszerűen elnyom a végtelen fáradság. Összegezni szeretnék.

A fél év alatt túl jutottam rajta, bár még mindig egyértelműen erős érzelmek kötnek hozzá. Gondolatok. Ezeken szerintem nem is lehet túljutni. A testi állapotom javult, de egyáltalán nem nevezném egy élhető érzésnek a mostanit sem, még ha muszáj is vagyok így élni. Örülök, hogy végre tudok emelkedett dolgokról beszélgetni, egyre pontosabban sikerül analizálnom a dolgokat és embereket, emiatt egyre több mindent értek meg, ezzel együtt viszont egyre több kérdés is merül fel. Lehet egyszer majd a végére jutunk. A nők valamelyest egész biztos, hogy központi szerepet játszanak az állapotomban, amire nem tudok egyenlőre rájönni, illetve ötletem sincs, hogy mi miatt. Motiváltabb lettem az életem iránt a kapcsolat látképe nélkül is, elkezdtem zongorázni, rendszeresebben olvasok és fejleszteni kívánom magam, nem csak a semmibe akarok már "nagy" ember lenni, hanem hitelesen. Megerősödött az önbizalmam, és jóval toleránsabb lettem, bármennyire is az ellenkezője látszik. Eddig nem mondtam ki frusztrációim, most meg igen, ezért tűnhet intoleránsabbnak. A Neumannba fel volt téve egy idézet, nyilván Neumanntól, ami az iskola mottója volt. "Intelligencia, tolerancia, rugalmasság". Az utolsó kettő nem ugyanaz? Sokszor megkaptam, hogy nárcisztikus vagyok, de már nem hagyom, hogy gyenge jellemek belém beszéljék a betegségeket és megmondják, hogy ki vagyok és mit gondolok. Abszolút tudatában vagyok magamnak. Megnyílt előttem a pszichológia és a filozófia kapuja, ez egy olyan út, amiről visszafordulni véleményem szerint már nem lehet. Rá világítottak arra is, hogy egyáltalán nem feltétlenül rossz az, amikről beszélek és amilyen mélységekben, de egy vadidegen szavaira miért is  adnának? Az erkölcs nem lehet valami játék része, ezzel együtt mindenképp alakítanom kell a hozzáállásomon valamennyit. Nincs többre erőm. Mondtam, hogy fáradok.

A címből valami borzasztóan szomorú dologra asszociálhatnak. Nekem sem teljesen felel meg, de sajna, többre most nem futja. Vegyes. Legmélyebb magasság, most a mocsok legmagasabb szintjére gondolok, avagy a mocsokban a legmagasabb szintre. Szerencsére az utóbbiról van szó, persze elkeverve szépen az előbbivel.

Vétkeztem? Ha olvasod, megérdemled, hogy tudd. Beszélgettem a húgoddal. Megnyíltam neki. Picit. Nagyon kedves volt, s nagyon jó volt vele beszélgetni. Kellemes. Szeretem a kellemes dolgokat. Egyben elszomorító is. Elszomorító, mert ugyanolyan mint te. Mint apád. Mint anyád. Ez az anyag, a nemességből fakad? A nemesség dicsfénye magasztala valá s szintén e nemesség taszítaná egybe alá is? Elgondolkodtató volt. Hasonlóan hozzád érti, de nem elég eltökélt. Úgy hallottam, továbbra is remekül színészkedsz. Ebben, még ezzel a helyzettel is, remélem, hogy nincs igazam, mert ha igazam van, azzal oda lett minden csoda amit láttam benned. Ez nem egy amolyan kellemes csalódás, nem az a szituáció, amiből csak jól jöhetsz ki. Ebből már csak rosszabbul. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe taszítottalak.

Csak továbbra is személem a dolgokat, s megfigyelek. Várom, hova futja ki magát ez. Mellette párhuzamosan - s ez ami feljebb emel engem, jel korunk soros megoldó gépeink fölé - teszem a dolgom. Egyszerre mindkettőt teszem. Teszem amit ilyenkor kéne tennem, s teszem amit olyankor. Még életem legrosszabb pillanataimban, nap-éjt áthidaló szenvedésem mellett is mindig, mindig magasabban leszek nálatok és várom a bizalmat, hogy felhúzhassalak. Bár engednéd, hogy megtegyem. Bár segíthetnénk. Hiszen segítek. Valaki az arcával lesz tehetséges, s valakinek a tehetségével lesz arca. Az előbbi üres.

Ez amolyan hiánypótló lesz. Semmi értelme nincs és nem is fog semmiről szólni. Valahogy az előző bejegyzésem után elkapott olykor-olykor egy afféle hév, hogy írnom kell, valami nyomja a lelkem. Amikor ilyen állapotba kerültem valami mindig megzavart. Azóta csak várom, hogy újra átélhessem azt az érzést és végre írhassak. Már bevettem a gyógyszert, így nem is tudom, valamiféle kellemes elmélkedésre számíthatunk? Majd kiderül.

Hallgatom itt a csodásabbnál csodásabb műveket. Most éppen Mozart szimfóniája megy, mely habár valóban elkápráztat, még sem ő volt az aki egészen magával ragadott volna. Megtanultam hallani szerzeményeiben a hangok kifinomult csodás harmóniáját, az egységet, a tisztaságot. Igen, ez az ami engem igazán lázba hoz és magával ragad, a tisztaság. Nagyobb hatással volt rám Liszt, lehet hogy rapszodikus műfaj miatt érint meg igazán. Az a szeszélyesség és zaklatottság, a tökély mellyel kezeli a zongorát, egyszerűen lenyűgöző. Úgy érzem eléri lelkem legmélyebb zugait is, úgy érzem, hogy megért, a zene megért és tökéletesen reflektál, bemutat engem magamnak. Csodálatos finomsággal ugrál a lelkemben ez a gyönyörűséges dallam, végig kísér önmagamon és hol melegség övezi ezt a felfedezést, hol pedig letaglózó fájdalom és borzalom.

Talán ez a tisztaság utáni vágy is kelti fel bennem az érdeklődést a nők után, akiket nagyon kérkedve kezelek most, nem tudom pontosan eldönteni, hogy kik is ők valójában. Egyfelől látom bennük a tisztaság lehetőségét, másfelől azt a gyarlóságot amivel nem szégyenlik bemocskolni ezen emberi égkoronát. Egyszerre vágyom gyengéd érintésükre, de csillapíthatatlan szomjat érzek megalázásuk vágya iránt is, hogy visszakapják az élettől mind azt a undorító eszményt, amellyel kedvükre deformálják ez erkölcsöt és morált.

Ma valahogy nem igazán éreztem magam jól. Semmi különösebb dolog nem történt ami okként szolgált volna e felfoghatatlan érzetemre, de szorította, fojtogatta lelkem. Talán a nyugtató most kicsit csillapítja szorításom. Szorongok. Száraz a szám, nem régiben véresre kapartam ujjbegyeim. Ez a végtelen spirál kínoz mindenben, elmémben és testemben is. Hiába gondolkodom a megoldáson, a megoldás a probléma elfogadása, a problémát nem elfogadni kell, hanem megoldani. A probléma megoldása, a probléma elfogadása, ami nem megoldás, de ez a megoldás. Hiába érzem magam jobban, ha testem minden fáradságával és kényelmetlenségével letaszít újra és újra, mert nem én, hanem a tudat alattim irányít, ki engedte őt oda, s mi gondja van? Miért nem közli velem? Szívesen segítenék, de még csak nem is segít, nem mondja, hogy merre keressem a gondot, merre induljak, miért nem beszélsz hozzám?

Csak kérlek beszélj hozzám és én segítek!

Erre vártál! Sok időnek kellett eltelnie, de most eljött a pillanat, uralhatod, szolgál téged s meghunyászkodik akaratod előtt. A tied, vedd el! Miért ennyire gyötrelmes számomra az írás? Leütni pár billentyűt nem túl fáradalmas tevékenység, míg is kínozza testem a gondolat, mikor magam papírra akarom vetni. Lehet nem szeretek papíron lenni.

A hétvége igen csak izgalmas volt, most valami új dolog történt. Megint egy kaland, bár nem is olyan rég veséztük ki előző kalandunkat, de mi utazók vagyunk, a világ felfedezői, éltetnek minket eme rejtelmeket rejtő, burjánzó újdonságok. Vágyik rá hogy fényünkkel tápláljuk és úgy gondoltam, most kicsit megetetem. Tévedtem. Sokak számára ez ismeretlen lehet ha rólam van szó, de most rólad. Bár a történet nem veled kezdődik, hanem mással. Már is milyen szövevényes. Azt hittem, hogy majd jót tesz nekem egy kis szórakozás, hogy szomjazom valami életre, valami létre, egy kis húsra, mellé vérre. Ott vagyok, rajtam egy másik lány, de csak a múltam érzem, a traumám, újra fuldoklom.

Már mikor megérkeztem, akkor azon gondolkodtam, hogy nem, nem, nem. A másnapnak egyenesen örültem, ami felelőtlen mocskosság volt részemről az ártatlan lénnyel szemben, de mással nem kínálhattam. Bűntudat. Most visszakapom? A sorsom? Most megtapasztalom azt a bizonyos és rejtélyes - ne feledjék mit mondtam - másik nézőpontot. Mi több a nézőpontot, nem csak a pozícióját, de az állapotát és nem is csak egyszerre egyet, hanem rögvest kettőt. A kettő különböző és különbözik, de miért állnak össze mégis nekem? Ártanak maguknak és ártanak nekem. Egy kis levegőt!

A jó tét lélek, simogatja szívem minden ártatlan természetéből fakadó erőteljes, de erőltetetlen bájával. Utamon kísér, elvezet a célomhoz, iránytűm és közben pátyolgat. Azt hiszem meg kell állnom ... Megálltam. Kínoz restségem, de igyekszem küzdeni ellene, felvenni a harcot, kikényszeríteni magamból minden eszményem közelítve a megértéshez. Elérem vajon, vagy csak konvergálok, mint valami gyönyörűségesen írott matematikai függvény. Nem erről kéne vélekednem. Úgy képzeld el kérlek, mint egy szárnya törött madarat, kit megfosztottak egyediségétől. Vitathatatlanul röpképtelen, nem szép lelkünknek elénk tárakozó látványa ezen vergődő lénynek. Azt mondod nem akarod. Rendben! Takarjuk le ezt a dobozt egy fekete kendővel. A probléma megoldja. Nem akarod, így már nem látod. Csak mind eközben a madarunk él és szenved. Csak nem látjuk. Nem letakarni kell, hanem segíteni kell. Ez az egyetlen megoldás ami lelkünket patyolat fehér ágyába képes fektetni, így megnyugvást biztosítva számára, s mind ezt úgy, hogy megmentünk! Érted a különbséget? Persze, rossz segíteni neki, energiánkba kerül és elménk összpontosításába, ami a kialakult borzasztó helyzetben is a rosszalló gondolatok ellenére is irányít minket, végig kísérve segítő kezeinket a gondozásban. S elég idő elteltével a madár újra képes röpülni, s szabad.

Szerelem és barátság, egyik sem létezik. Számomra már minden oly súlytalan, majd később. Mindenről később hisz napolnom kell magam, másképp napom hogyan lopom? Mint valami gyermek, csak szabadon határtalan játszom, átugrom a gátakat, ha éppen nem építek egyet. Aztán persze idővel a patak elmossa. Ha túl absztrakt vagyok, akkor ugyan, hogyan érthetnéd amiről beszélek? Pontosan tudom mit gondolsz. Mind a valósat, s mind a hazugságaid. Sok van egyébként. Tényleg borzasztóan egyszerű. Tedd meg, vétkezz! Én pedig majd végig nézem, s ha szerencséd van, addigra még figyelmem egy része tied. Ígérem, nem fogom letakarni. Végig nézem, megélem minden percét, mind annak a fájdalomnak, amit majd végig kell néznem tévedésed kapcsán. Engem még tudod jól, ő is befolyásol. Tudod jól, én ennél sokkal magasztosabb vagyok. Tudod jól, én még fiatal vagyok. Tudod jól, nekem nincs mitől félnem, mert nekem a jó csak idő kérdése, sorsszerűségéből tevődik össze bágyadt állapotom. Dohány szag! Dohány szag és kaszinók, bárok. Bourbon és skotch, pezsgő, habzó hangulat. Férfiak és nők, elegánsan. Almost blue. Amikor a tekintély, mint olyan még létezett. Elgyengültünk... Eddig azt hittem én erős vagyok, én nyögöm az életet, tudod az én problémám egyedi, pont az enyém, megacéloz karakán szenvedésem, férfiassága pedig majd magával ragad titeket, téged. S így is lett. Becsaptalak. Tudod a kulcs, az, hogy mindig mindent távolabbról. Ha részletre vagy kíváncsi, nagyítóként szolgáljon koncentrációd. Előtte viszont muszáj távolodnunk, mert különben fojtogató közelségünkkel öljük meg mind azt, mit szeretni szeretnénk.

Ez most rólad szól, s neki itt helye nincs.

Felvetődött a kérdés hogy képes lennék-e megbocsájtani. Nehéz kérdés. Úgyhogy úgy gondolom, hogy át kell gondoljam. A gond megint az idealizált és a valóságos világom határán keresendő. Megtudok-e bocsájtani? Természetesen. Lehetséges? Ez az igazi kérdés. Az gondolom teljesen egyértelmű hogy minden esélyem megvan ennek a nemes célnak az eléréséhez, de valóban van létjogosultsága ennek a célnak? Szükség van rá a lezáráshoz? Le lehet-e zárni? Rengetek homály, rengetek felfedezetlen gondolat, amit mélyen át kell rágnom, hogy kimozduljak innen. Mindig azt mondják, hogy ne foglalkozzak vele, hagyjam, engedjem el, de miért?

Ha ide állna elém és azt mondaná bocsánat, akkor mit kéne tennem? Sajna a kérdés nem az, hogy a szívemre vagy az eszemre hallgassak-e, mert ez bonyolultabb annál. Az eszem és a szívem is egyszerre mozog két síkon, megint egy spirál, megint egy út aminek nincs vége, egy örökös körforgás, dilemma, amiből nem lehet kiszakadni. Ha azt nézem, hogy kéne a világnak működnie, ha ebben hiszik, akkor a válasz igen, megbocsájtanék. Sajna a valóságban nem ez lenne talán a megfelelő válasz, mert csak még több fájdalom és csalódás övezné így is megrogyott lelkem, még egy esély hogy kitépjenek egy darabot belőlem, még egy lehetőség a mocsoknak hogy úrrá legyen egészségemen.

Tegnap előtt volt a szülinapom. Írni akartam. Nem ment. Még tegnap sem. Elképesztően fáradt voltam, egyszerűen nem tudtam semmit sem csinálni, kicsit mint a legutóbb felírt nyugtatóm hatása alatt álltam volna. Valljuk be, ahhoz hogy lenyomjam a billentyűket, nem kell túlzottan sok erő sem erőfeszítés, a gondolataim is fel-alá szárnyalnak elmémben, nem nehéz meg ragadni egyet egyet közülük, a fájdalom pedig már így is velük jár, elkerülhetetlen. Nem tudni, hogy mi okozza ilyenkor elmémnek és testemnek eme elviselhetetlen gyötrelmét. Talán ezen érzetem kiváltója új fenn születésem napja? Ő is megint nyomasztja lelkem.

Megint nem érzem magam jól. Mint ahogy sosem. Most megint igazán égető a fájdalom.

Legnehezebb írásom előtt állok. Nehéz lesz, mert nehéz már újat mondani. Nehéz, mert nagyot akarok mondani. Érzem, hogy sok minden van bennem, de azt is, hogy dermedt, nem akar kijönni. Nem lesz egységes, mint ahogy jómagam sem vagyok egyben jelen pillanatomban. Feldúlt vagyok, kavarog nagyon sok olyan dolog, amely elemében változott meg teljesen előttem úgy, hogy a legkevésbé sem voltam felkészülve ezen változásra, s eljövetele teljesen letarolt. Nem tudom eme fájdalmam kellő precizitással kezelni és vergődök. Minden cél nélkül, minden létjogosultsághoz szükséges igényt mellőzve vergődök és csodálkozom, hogy egy helyben állok. Az alábbiakban ezen tévképzetem kiteljesülését fogom minél részletesebben és minél inkább átadva magam a témának átjárni. Egy igazi utazásra indulok most.

Úgy 2015-re már volt bennem egy akkor még talán csak dombocska. Egy kitüremkedés, valaminek a kezdete, egy kis halál, egy kis gonosz és téboly, egy deformáció, egy gumó mely szorította a torkom, slejm. Tudják, mikor nem fuldoklunk csak olyan kényelmetlen, amely úgy zavartatja az embert. Nem lehetetleníti el a létfunkcióját, de megnehezíti, kellemetlené teszi puszta léte az életet. Kétségbe voltam esve, nem tudtam pontosan, hogy elfog-e múlni. Sőt azt sem tudtam, hogy normális-e, hogy ezt érzem. Egyszerűen fogalmam sem volt róla, mert nem mondta meg nekem az ég világon senki, de senki, hogy normális az, hogy én ezt érzem. Most már világosan látszik, hogy egyértelműen azért nem hallottam, mert tényleg nem mondta senki, s azért nem mondta senki, mert nem meri senki felvetni, mert maga a kérdés felvetés is kényelmetlen. Erről nem lehet beszélni, ezt nem szabad nyilvánosságra hozni, mert milyen már az, hogyha én nyilvánosságra hozok egy engem negatívan illető témát. Ha magunk kifejezéséről van szó, akkor azt semmiképp sem lehessen negatív jelzőkkel párhuzamba vonni. Szóval nem tudtam és borzasztóan kétségbe voltam esve azt illetően, hogy normális-e, illetve elfog-e múlni. Na meg persze, hogy mikor.

Ezen állapotom hajnalán sikerült megalakítani első igazi párkapcsolatom. Féltem, nem mertem, nem akartam, nem akartam, mert nem akartam csalódni, ami a világ egyik legnagyobb baromsága. Hagytam magam sodródni. Hátra dőltem és hagytam, hogy ráncigáljanak, mint egy rongybabát, hogy kedvére dobálhasson az áramlat ide-oda vagy, mint egy szellő önkényesen emelhessen fel, vagy épp taszítson zuhanásba. Ezt jól jegyezzük meg, később még visszatérhet. Elkezdődött.

Egy gödröt képzeljenek el. Nem túl ötletes, nem túl egyedi, nem nehéz. Felnézünk és középen a fény, a világ, a levegő, a jó. Feketeség határolja, üresség, mélyen vagyunk, egyedül, lenn, de még nem a legalján. Csak ott állunk, létezünk és stagnálunk. Érezzük mélységünk bugyrát, érezzük ahogy alig jutunk levegőhöz, hogy koszos a testünk, kétségbe esett és bizonytalan a lelkünk, tornyosul bennünk a csalódás, ami később dühvé és agresszióvá csúcsosodik ki emberségünkben. S akkor jön egy löket, lenyúl egy segítő kéz. A párunk. Maga a tisztaság, az ártatlanság, mind az amit látunk a kút mélyén lenyúl és elkezd húzni, vonszol a koszos falon. Szárnyalunk és feltörünk. Ahogy ellepi elménk az öröm és lelkesedésünk úrrá lesz minden mélybe gyökeredző sötétségünk felett, mászunk, nem csak húznak de mi mászunk! Már nincs is szükség arra, hogy húzzon, csakhogy érezzük az érintését, észleljük a jelenlétét. A látványa teljesen elmeríti lelkünk a gyönyörségével és emelkedünk. Emelkedünk ki a mocsokból, a kínból. Megragadjuk a peremet, már csak egy akaratnyira van tőlünk mind az amiért oly sokat másztunk, amire oly sokat vártunk, amiért úgy küzdöttünk mint még sosem, megilletett minket mert mindent hátrahagyva magunk mögött ezért indultunk, mindent megtettünk érte, hogy elérjük, hátra hagytuk minden mérgező egónk és alattomosan felépített önhitegető hazug tévképzetünk, mikkel kielégítettük legundorítóbb indíttatásunk katalizátorát. Kitéptük magunkból, poshadt, meghurcolt, fáradt testünkből a legkínzóbb fájdalmat is elviselve, a legőrjítőbb félelmünkön át az összes tébolyunk, mindent felemésztő gonoszságunk, gátlásunk, csalódottságunk, lemostuk testünkről a tömérdek sarat ott legmélyebb állapotunkban, nem törődve azzal, hogy így semmi jó nem kecsegteti érzetünk fájdalmas kiszakadáson kívül, mind ezt azért hogy jogosan érjük el azt amit oly annyira ámítottunk, hogy megérdemeljük és valóban megérdemeltük. Ott kapaszkodtunk a perembe. S ekkor jön a valóság. Vége. Meghalt. Lelök és kijelenti, hogy nem is létezik a kút, nincs fény, nincs kéz. Hogy amit tettünk, az nem létezik, mert nem is létezett, bezárul és marad a mindent elnyelő sötétség. Beáll a holtpont.

Ez már maga a dekadencia, a bomlás. Ott létezünk, nyakunkig ellepve minden mocsokban amit valaha tapasztaltunk életünk alatt. A vérben amit láttunk, minden ürülékben ami távozott testünkből, ami távozott azok testéből akikkel valaha is egy pillanatra kapcsolatba léptünk, minden vizelettel, hányással, testnedvvel, nyállal, minden rothadó hullával akit valaha láttunk meghalni, bomladozó testével, szilánkokra tört csontjával, minden szeméttel, állati tetemmel vagy bármily élőlény maradványával, mindennel ami egyaránt égeti testünk és fagyasztja meg, mely marja vagy éppen rázza, minden betegséggel, ott létezünk, érezzük ennek a mocsoknak a szagát, magunk alá hányunk, ömlik testnyílásainkból a vér, hullik ki fogunk, nem tudunk uralkodni a testünk felett, nem tudjuk visszatartani az ürülékünk, a vizeletünk, köhögünk, fuldoklunk a bűzben, a tüdőnket elözönli ez dzsuva. Ezen környezetünkben érezve nézzük azt, hogy ami egykor a kéz volt, a fény, hogy fürdik ebben a mocsokban, hogy élvezi ahogy basszák és kényeztetik teste intim részeit, ahogy elmerül ebben a fertőben, testét ellepi ezen emberi salakanyagok ékes egyvelege, ahogy az ebbe mártott mereven álló farkat a szájába veszi és tisztára nyalja, ahogy hangosan élvezkedik ezen látvány gyönyörében miközben keményen dugják, basszák az éhes punciját, és mi mind végtelen ezt nézzük, ezt a hanyatlást. Közben testünk legmélyén mintha lenne egy pont, melyből szöges vonalak kapcsolódnának belsőnk minden egyes szegletéhez, minden izomhoz, ínhez, szervhez, testrészhez. Majd ez a pont minden vonalat egészen erősen megrántana, húzna és húzna, így tartaná! Testünk teljesen megrogyna, azt éreznénk, hogy minden összerándul bennünk, éreznénk hogy húzzák a szívünk, hogy mélyen belevágódna ez a fonal, a szorítást, a kétségbeesést, a bizonytalanságunk. Lelkünket ellepné minden sérelem amit valaha okoztunk, vagy valaha okoztak nekünk, minden fájdalom, mely kiült arcunkra ráncaink megrezzenésével, minden fájdalom, mely tetteink következményeképp szolgált nyugtaként, minden félelem, mely elménket kísértette, minden halál és minden halált övező bűntudat amelyet végig kellett néznünk nap mint nap rothadó társadalmunk által, minden csalódás, törés, kihasználás, közöny és lenézés, lesajnálás, szánalom, amit kiélvezve játszadoztak értékünkkel, maradandó sebeket hagyva ezzel bennünk, minden látványa, halott csecsemő, levágott fejű holttest, összegyűrt gólya tetem, megerőszakolt gyerek, kiloccsantott agyvelő, nekrofília, szadizmus, csonkítás, skizofrénia, minden zörej, csontroppanás, gerinctörés, sikoly, kín, szenvedés, minden érzet, hideg holttest, deformált szülemény, minden szag, a vér íze, állat és emberhús sós zamata, mi vagyunk. Ezek vagyunk mi. Ez vagyok én. Én! Minden nap, minden érzetem erről szól. Ezt a terhet viselem. A mocskotok. A szemetetek. A gonoszságotok, egotok, hazugságotok, félelmeiteket ... ezt adtátok nekem. Absztrakt.

A probléma az idealizálás. Képtelen vagyok úgy tekinteni a világra, hogy milyen, mikor látom, hogy milyennek kéne lennie. Nem tudom végignézni ezt a fertőt. Újra és újra megpróbálom, de nem megy. Nem haragudhatok másra, mert erről csak ő tehet. Ő mutatta meg igazán és ő teremtette meg igazán minden mocskát a világomnak. Ez nem másnak a hibája. Abban rejlik minden tehetsége, hogy előbb elhitette, hogy kinyitotta nekem a menekülésre szolgáló ajtót, majd mikor már majdnem kirohantam, az arcomba zárta volna annak kapuit. Nekem nincs szükségem erre. Miért idealizálom? Miért akarom azt látni aki lehetne, mikor egy métely. Nem akarom megölni magam. Néha viszont azt érzem, hogy nem én vagyok. Az amygdala(mely az érzelmi reakcióknál játszik szerepet) képes átvenni az uralmat, míg a gondolkodó agy döntésre nem jut, ezt hívják "érzelmi vakságnak". A hirtelen dühkirohanás tipikusan ilyen. Emiatt van az, hogy habár nem akarom megölni magam, mikor elkap ez az érzés, a holtpont, amit fentebb leírtam, akkor az agyam kétségbe esetten keresi a kiutat. Ide tartozik az is, amit a halálközeli élményeknél szoktak emlegetni, hogy lepereg előttünk az életünk. Ez azért van mert ilyenkor a memóriánk végig pörgeti az emlékeink, hogy van-e hasznos tapasztalatunk ami segítségképp szolgálhat a kialakult krízishelyzet megoldásában, mely esetemben csak egy kellemetlen felidézés formájában mérgezi tovább az elmém.

A szenvedés nevelése, a nagy szenvedésé - hát nem tudjátok, hogy eleddig az ember minden magaslatát csakis ez a nevelés teremtette meg? A léleknek ama feszültségét a balsorsban, amely kitenyészti erejét, borzongását a nagy romlás láttán, leleményét és bátorságát, hogy balsorsot viselje, kitartson benne, azt megmagyarázza és kihasználja, s mindazt, amit csak mélységben, titokban, álarcban, szellemben, furfangban, nagyságba valaha is ajándékul kapott: - hát nem a szenvedés folytán, a nagy szenvedés nevelése folytán kapta ajándékul?

 

Friedrich Nietzsche: Jón és gonoszon túl

(Friedrich Nietzsche a szellemi összeomlása után)

Máskor csak fürdök ebben az állapotban, fetrengek benne, kárörvendem minden vétkét ahogy a gyűlölet úrrá lesz rajtam ezen akaróim kárának láttán. Szenvedek. Elképesztően szenvedek és mocskosul élvezem. Mikor elvesztem érzékem az idealizált és valóságos világ között. Kínlódok, keresem, hogy milyen alapköveket kell még leraknom elmémben, hogy egyáltalán elkezdhessek építkezni, hogy egyáltalán az olyan mint építészet, létezzen. A pszichológusom már másodjára kérdezte, hogy ugye tudom mi lett Nietzsche-vel. Gondolom egyfajta elrettentő példaként akarta felhozni, de az az igazság, hogy Nietzsche esete semmi más, csak egy igazolás. Így jutunk el a pszichedelikus drogokig. Míg csak a dombocskám volt, addig soha nem akartam drogozni. Sőt, kifejezetten ellene voltam. Aztán jött ez az állapot. Még csak nagyon gyerekcipőben járok. 0.25-ös Frontin, már négy nap után nem éreztem semmit, csak tudtam aludni, nagyon gyenge. Rexetin, aminek a hatását elméletileg csak később fogom érezni, anti-depresszáns. Mikor megkaptam a közleményt, kettő Frontint vettem be. Ezt még az orvos is megengedte, nem kell itt máris sztereotip benyugtatózásra gondolni, mert az olyan menő, meg még ittam is rá hogy jobban beüssön, nem, ez még bőven megengedett volt. Eleinte nem is éreztem semmit, amit fucsáltam. Aztán egyszer csak elnyomott. Édesen mámorított a tompaság lágy zsibongása, ahogy elmém elereszti ezt a sok görcsöt és egy pillanatra pihenhetek. Már, ha lehetőségem lenne rá, egyértelműen drogoznék. Bármi ami hallucinogén, vagy elmozdíthatja az elmém, az ayahuasca, bár elérhető lenne, bár valaki végig kísérne egy ilyen rejtelmes utazáson! Valószínűleg csak álom marad. Az őrültség, az itt, teljesen következetes.

A problémám nem egyedi. Nem is igazán emelkedett. Ha tudjuk, hogy mit keresünk, akkor szinte bárhol megtalálhatjuk. Emiatt is, illetve, hogy ugye abból dolgozzunk amink van, nézzünk végig csak pár dalszöveget, akik ismernek, azok látnak-e némi párhuzamot aközött amiről folyton beszélek és amiről ezekben a szövegekben szó van. Ez véletlen lenne? Teljesen komolyan gondolják, hogy véletlen?

You're guilty all the same
Too sick to be ashamed
You want to point your finger
But there's no one else to blame

 

(Chester Bennington)

Véletlen lenne hogy a Linkin Park nem rég öngyilkosként elhunyt frontembere Chester Bennington, akit gyerekkorában éveken át molesztáltak így fogalmazta volna meg fájdalmát? Szabad fordításban ez a részlet annyit jelent hogy: "Ti bűnösök mind ugyanolyanok vagytok, túl betegek hogy szégyelljétek magatok, mutogatni akartok, de már nincs más akit hibáztathatnátok". Menjünk tovább! Sőt! Tudják mit? Ne menjünk! Ez úgy is csak önigazolásra szolgál, nekem nincs szükségem önigazolásra, nem fogok egy 14 éves tini módjára idézeteket beszúrogatni hogy ezzel igazoljam önöknek a fájdalmam. Én pontosan tudom, mert érzem!

Persze próbálnak itt nyugtatgatni az ismerőseim, páran akik vannak, akik maradtak, akiknek kevésbé mocskos lelkük megtűröm az asztalomnál és hagyom hogy egyenek az étkemből. Mondogatják hogy majd eljön, mondogatják hogy majd az idő segít, de arra hogy eljön nincs garancia, attól hogy eljön, ki tudja még hányszor kell ki tennem testem ezen bűnöknek, hányszor kell még elviselnie ezen fájdalmas lenyomatokat, hány darabot kell még kilopni lelkemből hogy megkapjam azt amit megérdemlek? Az idő meg majd segít? Az idő nem más mint egy hazug út, ha az idő segít, akkor az semmi mást nem jelent majd, csak hogy úrrá lett tiszta elmém felett mind az, mit oly annyira megvetek, mind az a mocsok melynek érzetétől felfordul a gyomrom. Nem akarom megölni magam. Vagy marad ez a végtelen állapot, vagy átadom magam a mocsoknak. Nem őrültem meg! Nem akarom megölni magam! Én csak rosszul vagyok egy kicsit. Én nem vagyok őrült, csak az vagyok ami minden rossz bennetek. Én vagyok a mocskotok. Én "az a minden életképes elképzelést lepusztító gondolat mag vagyok,ami nem szünetel". Ti tettétek ezt velem. Én vagyok a ti áldozatotok. Én vagyok. Vagyok.